A család és az oblátusi hivatás

Zénó előadása

Ezt a címet kaptuk Elréd atyától, aki arra kért minket, hogy próbáljuk összefoglalni e-témában a fontosabbnak tartott gondolatainkat, és osszuk meg veletek. Pontosabban: osszuk meg egymással a gondolatainkat, hiszen a kommunikáció többirányú lesz: a mi beszámolónkat követően csoportokra oszlunk, és ott majd egymást fogjuk gazdagítani az itt felvetett problémák, kérdések megbeszélésével. 

Elréd atya még a télen jelezte, hogy szeretné ezt az előadást, illetve az azt követő beszélgetést, de a téma címéről akkor még nem beszéltünk. Ha nekem kellett volna választanom, valószínűleg minden más eszembe jutott volna, és valamelyik kedves, vagy kedvenc témámat javasoltam volna.

Ez, már önmagában is jelez valamit: azt, hogy erről nem szívesen beszélünk, mert erről elég nehéz beszélni. Hogy miért? 

Szokták mondani, hogy a házasság a legnehezebb szerzet. Ezzel én nem értek egyet, inkább úgy fogalmaznám, hogy a családi élet az - amibe ugye beletartoznak gyerekek, szülők, testvérek, és más „nehéz természetű” rokonok is, mindazok, akikkel szorosabban együtt élünk. Bizony, még az olyan házaspároknál is, ahol rendben vannak a dolgok, hiszen szeretik egymást, közös az értékrendjük, e-szerint élnek, mindent meg tudnak egymással beszélni, még ott is ezer probléma lehet a gyerekek, szülők testvérek körül, és akor még nem is beszéltünk az egyéb életkörülményekről, munkahelyről, munkatársakról, akikkel néha még több időt is vagyunk kénytelenek eltölteni, mint a családdal!

 

Hát ezekhez a gondokhoz képest, az oblátusság, maga a kikapcsolódás, maga a gyönyörűség! J

 

Azért, még mielőtt nagyon „megsajnálnánk magunkat”, családosokat, olvassunk bele a Regula 2. fejezetébe, amely az apátról szól. Rögtön rájövünk, hogy nemcsak nekünk, családosoknak nehéz ez, hanem a szerzeteseknek is, hiszen a fejezet ugyan az apátról szól, de természetesen vonatkozik mindazokra is, akiknek bármilyen felelőssége van testvéreivel szemben.  

„Tudja meg, hogy milyen NEHÉZ ÉS TERHES dolgot vállalt magára: a lelkek irányítását és sokféle emberek szokásainak szolgálatát. Az egyiket ugyanis gyengédséggel, a másikat dorgálással, egy harmadikat rábeszéléssel vezesse. Minden egyeshez sajátos jellemük és értelmességük foka szerint úgy alkalmazkodjék és igazodjék, hogy ne csak a rábízott nyájnak ne vallja kárát, de a jó nyájnak gyarapodásán is örvendezhessék.”

Vonatkozhat ez ránk is? Bizony vonatkozhat!

 

Godofréd atya írja erről, nekünk, oblátusoknak írt regulamagyarázatában:

„Mindaz, amit Szent Benedek ebben a fejezetben - aztán még sokszor a Regula további részeiben - az apáttól elvár, az minden erőltetés nélkül alkalmazható - saját magunkra! Elsősorban persze a családfő személyére, de nem kevésbé az édesanyára, a nagyszülőkre, idősebb testvérre, keresztszülőre. Mindenkire, aki szeretetből fakadó felelősséget érez a többi családtag iránt.”

De akár ki is terjeszthetjük a család fogalmát a munkahely felé: Söveges Dávid atya írja kommentárjában, hogy:

„Ez a fejezet nemcsak az apátnak, de mindenféle szellemi vezetőnek hasznos lelki tükre lehet.”

 

Nagyon fontos tehát a téma, és ezért helytelen is lenne a nehézsége miatt megfutamodni! Hiszen a mindennapok gyakorlatában úgysem tudunk e problémák elől kitérni! Ha pedig a gyakorlatban - több–kevesebb tudatossággal -  úgyis foglalkozni kell velük, - és ebben már összegyűlt jó sok tapasztalatunk - akkor miért is ne oszthatnánk meg egymással! Próbáljuk meg!

Szándékosan használtam azt a kifejezést, hogy hivatásunkat több-kevesebb tudatossággal éljük meg. Helyesebb lenne talán úgy mondani, hogy kevesebb-több tudatossággal, hiszen a gyermek-és ifjúkorban, vagy a házasság kezdetén sokkal több az ösztönösség, majd később, ahogyan növekszik a felelősségünk a velünk együtt élőkért, úgy kap egyre nagyobb hangsúlyt a tudatosság. Persze nem mindegy, hogy milyen ez a tudatosság, milyen ez a lelkiség. 

A múlt hetekben Heidivel azt vizsgálgattuk, hogy milyen segítséget kaptunk, kapunk a bencés szellemiségből, az oblátusi hivatásból, a családi hivatás jobb megélésére.

A témákat úgy osztottuk el, hogy nekem jutott a könnyebb rész, tehát én inkább a házasság és oblátusság összefüggéseivel foglalkoznék, Heidi pedig a nehezebbet kapta, tehát, hogy a gyerekekkel, a szülőkkel, testvérekkel való kapcsolatban miként segít nekünk a Regula. Ez nem egy önkényes téma-felosztás, hanem a megélt gyakorlatunkat követjük.

Heidi nemrég tért haza „családterápiás” látogatásaiból, még frissek az élményei. 

Elréd atya ajánlott egy – ezzel foglalkozó írást is – amely az Obláció 2007/1 számában jelent meg „A keresztény család Szent Benedek regulájának fényében” Renato Gallotti kamillánus szerzetes írta. 

Ahogy átfutottam az írást, mindjárt megakadt a szemem egy szakaszon, amely a „Lectio divina”-val foglalkozik. Így első pillantásra eléggé meglepődtem: hogyan jön ide az olvasás, amikor olvasni csak egyedül lehet!

Idézem a szerzőt:

„MEGHALLGATNI AZ URAT, vagyis Máriához hasonlóan leülni a Mester lábaihoz, ami azt jelenti, hogy HELYET ÉS IDŐT szánunk arra, hogy „az Isten irgalmas szívében olvassunk” ( ahogyan Nagy Szent Gergely beszél a lectióról)

A MINDENNAPOK OLVASÁSA azt jelenti, hogy MEGHALLGATJUK a mellettünk levő másik embert, hogy minden tettünkben az egységre vezető utat keressük.”

 

Rendkívül fontos gondolatok ezek, azt hiszem, hogy minden jó együttélés alapvető szabályai, - így a házasságé is. Figyeljük meg, milyen hangsúly esik a MEGHALLGATNI szóra. Ez a szó a Regulánknak is egyik kulcsszava.

 

Elmondok egy történetet: Egy fiatal fiút és egy lányt vittem, akik a kocsi hátsó ülésén beszélgettek…..

 

Ugye milyen sokszor tapasztaljuk, a párbeszéd – sokszor még házastársak között is így zajlik – ha ugyan még beszélgetnek egyáltalán. 

Még egyszer hallgassuk meg az idézet második mondatát: „ A mindennapok olvasása….keressük”.

De mit is ez az EGYSÉG? Hogy az „egységre vezető utat keressük”?

 

Egy másik történet:  Fiatal pár, már házasok, rengeteget veszekednek. Tipikus helyzet, a „páros önzés” kifejezéssel szokták jellemezni. Az egyik ilyen veszekedés után a lány, a feleség hozzám fordult, hogy ez tarthatatlan állapot, mi a véleményem, mondjak már valamit! (Ilyenkor kell okosnak lenni, mert …)

Ajánlottam neki egy módszert, amit minden zűrös nap végén meg lehetne tenni: 

Ha lehiggadtatok, üljetek le és gondoljátok át, hogy mi történt. De nem úgy, hogy keresem a magam igazát és le akarom győzni a másikat, hanem azzal az alapállással, hogy szeretlek, szeretjük egymást és most inkább azt keresem, hogy én hol hibáztam! Ha ez a szeretetteljes hozzáállás kölcsönös lesz megoldódhatnak a problémák!

Tulajdonképpen a saját gyakorlatunkat mondtam el neki, amit mi igyekeztünk szokássá fejleszteni. 

Persze ezen fölül valami más is kellene: valami több, hogy megvalósuljon az a bizonyos EGYSÉG, amit  Gallotti említett: a közös értékrend, a közös hit, a közös célok.

 

Saint Exuperi-től való az a nagyon frappáns gondolat, hogy

 „Szeretni egymást nem azt jelenti, hogy egymást nézzük, hanem hogy együtt nézzük közös célunkat.”

Ezt jelenti az EGYSÉG. Ha ezt nem tudjuk megértetni a fiatal párokkal, bizony legtöbbször az összes többi szó hiábavaló erőlködés.

 

A másik ember – lehet az a házastárs is – meghallgatásáról olvastam nagyon szép gondolatokat a francia Michael Quoist „Így élni jó” c. könyvéből. Nagyon ide kívánkozik:

„Beszélni a másikkal annyi, mint először is meghallgatni a másikat. Nagyon kevés ember tud hallgatni, mert kevesen vannak olyanok, akik nincsenek eltelve önmagukkal, akiknek az énje nem hangos a lármától”

„Ne szakítsd félbe a másikat azért, hogy magadról beszélj. Engedd mindvégig magáról beszélni. Ha kísértés környékez, hogy magadról beszélj, nem azért van-e, mert magadra gondolsz? És ha így van, már nem vagy egészen a másiké..

Ha beszélsz is önmagadról, szolgálja az a másikat,, világosítsd fel, nyugtasd meg, gazdagítsd, de soha ne azért beszélj, hogy te érvényesülj, miközben a másikat elcsüggeszted, elnyomod.

Ha a másik hallgat előtted, tiszteld a hallgatását, azután szelíden bírd szólásra. KÉRDEZŐSKÖDJ az életéről, gondjairól, vágyairól, bajairól: mert beszélni a másikkal gyakran annyi is, mint KÉRDEZŐSKÖDNI!”

„Légy figyelmes, hallgatag, összeszedett; talán még mielőtt egy segítő szót szólnál, a másik elbúcsúzik felszabadultan, megvilágosodva.

MERT TUDTÁN KÍVÜL NEM TANÁCS, VAGY ÉLETRECEPT VOLT AZ, AMIT VÁRT, HANEM VALAKI, AKI MEGHALLGATJA, AKINEK AVÁLLÁRA TEHETI TERHÉT”

 

Igen nagy jelentőssége van tehát – nemcsak a házasságon belül – hanem a családon belül, sőt az összes többi emberi kapcsolatunkban a másik meghallgatásának.

Amiket az előbb elmondtam, fontos gondolatok, VALÓBAN, IDŐT ÉS HELYET KELL szánnunk ezekre a beszélgetésekre.

 

MÉGIS, néha azt tapasztalhatjuk, hogy minden igyekezetünk ellenére sem tudjuk létrehozni azt a klímát, ami az ilyen beszélgetésekhez szükséges.

 

Szent Benedek regulája a kornak és a hierarchiának megfelelően biztosítja ezt a klímát, a beszélgetés alapállását:

Mert szólni és tanítani a mester dolga, a tanítványokhoz a hallgatás és az odafigyelés illik. (Reg. 6.6)

 

Ez a megközelítés a családokra, vagy pláne a házaspárokra alkalmazva rögtön vitát gerjesztene, hiszen ugyan ki a mester és ki a tanítvány? Miért ő és miért nem én?

Pedig a megoldás nagyon egyszerű: A körülményektől, a témától és még sok minden mástól függően változhat a szereposztás, akár naponta: a LÉNYEG a másik szeretetteljes, odafigyelő meghallgatása!

Lehetnek pl. KORSZAKOK a házastársak életében:

Amikor Heidivel megismertük egymást, ő egy érettségere készülő gimnazista volt, én meg egy olyan egyetemista, aki már túl volt politikaibotrányokon rendőrségi kihallgatásokon, fegyelmiken, túl a katonaságon, túl a büntetőzázszlóaljban eltöltött éveken, tehát már birtokoltam egy megharcolt, megszenvedett hitet, világnézetet. 5 és fél év volt köztünk, tehát ezek a dolgok természetetesen meghatározták a mester és tanítvány viszonyát.

Aztán, ahogy jöttek a gyerekek, amikor kialakult a családunk életformája, ez a viszony szépen kiegyenlítődött. Ma már, hogy nyugdíjba mentem és kezdek ellaposodni, - ő pedig még nagyon aktív a munkában és a családon belül is – egyre többet tanulok tőle.

De – ismétlem – nem ez a lényeg. A lényeg hogy ki tudjuk nyitni „szívünk fülét” a másik meghallgatására.

De meg tudjuk-e hallgatni?

 

Ez nem egy modern probléma régen is ismerték:

„Egy sivatagi atya megkérdez egy másik atyát: Miért nincs mondanivalójuk a mai szerzeteseknek? Miért nincsenek ma már jó lelkiatyák? Válasz: Mert a fiak nem képesek meghallgatni őket.”

Ha igazán keresünk, ha készek vagyunk a meghallgatásra, akkor támadnak majd lelki kísérők is. Ahogyan a régi hindu mondás állítja: „ha a tanítvány kész, megjelenik a mester”.

 Ezeket a gondolatokat André Louf: „A többi kegyelem” c. a lelki kíséréssel foglalkozó művéből idéztem. Ő a modernebb időknek megfelelően már nem mesterről és tanítványról, hanem lelki, spirituális kísérésről beszél. Sokat beszél arról, hogy az elsődleges, a legfontosabb a kísért személy, a „tanítvány” belső állapota, magatartása. Idézem:

„Végeredményben nincs is szükség másra, mint vágyakozó, várakozó magatartásra, készenlétre. Ez a magatartás ébreszti fel a másik személyben a vezetőt, a benne szunnyadó mestert.”

Vajon amiről eddig beszéltem, azt is jelenti egyben, hogy a házastársaknak, családtagoknak folyamatosan egymást kell bújniuk, hogy szünet nélküli verbális kommunikációban kell élniük? Vagy néha szükséges egy kis visszavonulás is?

Erre a kérdésre igen jó választ ad a bencés discretio elve, amely bölcs mértéktartást jelent és számol az emberi természettel, annak adottságaval. Megtalálja az utat a szigor és a szelídség között, az alázat és a méltóság között, az ima és a munka aránya között, vagy a kontempláció és az akció között. ( Dr. Sólymos Szilveszter )

 

A mi házasságunkat úgy szokták jellemezni rokonok, barátok, hogy ez amolyan „kéz a kézben” házasság, tehát lehetőleg mindent együttcsinálunk. ( Ennek ellenpárjaként szokták emlegetni, hogy úgy élnek, mint a galambok…) Igen, ez így volt, de ennek fontos oka, hogy a munkánk miatt viszonylag kevés időt tölthettünk együtt, és persze már nagyon vártuk, hogy újra együtt legyünk, beszélgethessünk…

Aztán én tavaly nyugdíjba mentem, és ez a helyzet alaposan felborult. A régebben nyugdíjba ment kollegáim előre óvtak, hogy ez igen nagy változás az életben, és meglátod, hogy „túl sok lesz az asszonyból” J 

Remek választ kaptam, kaptunk e problémára Anselm Grünn: az „Angyalok könyvének” a „Visszavonulás angyala” c. fejezetében. Tulajdonképpen az előbb említett bölcs mértéktartás, a discretió elvét fogalmazza meg egészen konkrétan, gyakorlatiasan. Így ír:

„Időről időre mindannyiunk számára szükséges, hogy visszavonuljunk a hétköznapok zaja és lázas tevékenysége elől. Ellenkező esetben elnyel bennünket a forgatag. Csak működünk, de nem élünk többé, s nem vagyunk már azonosak önmagunkkal….

A visszavonulás angyala ahhoz is bátorságot akar adni neked, hogy elvonulj házastársadtól vagy barátaidtól. Ha mindig együtt vagy a másikkal, egy idő múlva sarokba szorítva érzed magad. Egymáshoz tapadtok, és ez nem tesz jót egyikőtöknek sem.

Szükséged van távolságra és szabadságra, hogy lélegezni tudj, és egyedülvalóságodat hordozd a közösségben. Talán szemrehányás ér feleséged, vagy férjed részéről amiatt, hogy vissza akarsz vonulni. Sokakat ismerek, akik megpróbálták ezt. Végül megtapasztalták, hogy kölcsönösen jót tett nekik a visszavonulás. Ismét egészen önmagukká lettek. E különleges „gyógymód” során ismét kapcsolatba kerülsz saját erőforrásaiddal. Így újra életre kelthetitek egymást. Ismét lesz képzelőerőd, kedved ahhoz, hogy feleségeddel, férjeddel, barátaiddal újra kezdj mindent, új módon közelíts hozzájuk. Amikor visszavonulsz, megérzed, hogy nem a társad, közösséged határoz meg téged, hanem sokkal mélyebb alapra van szükséged: forrásod maga Isten, Aki téged egyszeri és nagyszerű embernek teremtett.

Azt kívánom, hogy a Visszavonulás Angyala mutassa meg neked, mikor jön el az ideje annak, hogy visszavonulj. S azt is kívánom neked, hogy ebben a visszavonultságban, magányban tapasztald meg, hogy nem vagy egyedül, mert a Visszavonulás angyala melletted áll, és új távlatokat nyit az életedben.” 

De most már itt az ideje, hogy átadjam a szót Heidinek, aki tágabb értelemben foglalkozik majd a család témájával. Neki sincs egyszerű dolga, hiszen a Regula nem ad arra konkrét tanácsokat, hogy miként bánjunk például egy nehéz természetű anyóssal, vagy más, rettenetes családtaggal, de a discretio elve talán ad útbaigazítást ezen a téren is.

 

Adelheid előadása

Az elmúlt heteket, melyek a vakáció megkezdése óta elteltek nem Zénóval, hanem egyedül, a családom körében töltöttem.

Ennek két oka volt:

1.    Amiről már ő is beszélt. Az életállapotunk megváltozása, az aktívan dolgozó és a nyugdíjas időbeosztásából adódó különbségek feszültséget gerjesztettek köztünk, és ez arra késztett, hogy különvonulva, kicsit távolabbról vizsgáljuk meg az új helyzetből adódó problémáinkat. Eddig mindkettőnknek megvolt a saját alkotó ideje a munkahelyén, s amikor otthon voltunk, csak egymásnak és a családnak éltünk. Most Zénó otthon szerette volna megteremteni magának az alkotóidőt, de én nem örültem annak, ha ezt akkor tette, amikor még otthon voltam. Ebből adódott azfeszültség, amit nyugodtan végig akartam gondolni. 

2.    A család többi tagjával való hosszabb idejű együttlét, azokkal, akik más városban élnek, csak ilyenkor, a nyári szünetben lehetséges. 

Persze azért a feladat, amit Elréd atyától kaptunk nem hagyott békén. Miközben a Balatonban úsztam, vagy este a nagy melegben alvás helyett azon gondolkodtam, miről is beszéljek Nektek, amiből kiindulva majd megbeszélhetjük a család és oblátusságunk kapcsolatát. Úgy vizsgáltam meg a témát, hogy mindnyájan tudjatok valahogyan kapcsolódni, és bátran mondjátok el, hogy a ti élethelyzetetekben mit, hogyan oldottatok meg. És szeretném én is kimondani, hogy sokszor voltam tehetetlen, nem jutottam előbbre, elkedvetlenített és kudarcként éltem meg bizonyos helyzeteket. 

Először szeretnék én is röviden reflektálni a házasság kérdésére, amiről Zénó is beszélt.

Nekem ebben a témában a Regula 72 fejezete a jó buzgóság jutott az eszembe. Ez a fejezet olyan fontos és tömör megfogalmazású, hogy minden sora egy életprogram. De én most az első két sorát idézem, csak töredékesen, mert ez is elegendő lesz ahhoz, hogy elmondjam személyes tapasztalataimat.

„ a szerzetesek egymást tiszteletadásban előzzék meg.”….. türelmesen viseljék el”

 

Talán ez a legnehezebb a házasság-szerzetében.

A házasságban élőknek nincsen külön cellájuk, mert a cella is közös. Így, ha a fáradtságból adódó ingerültség vagy véleménykülönbség áll elő a házastársak között, azt mihamarabb fel kell oldani. Ha nem megy, -néha van ilyen-, akkor szükség van egy kis visszahúzódásra. Ilyenkor olyan jó pl., hogy haza lehet menni a szülőkhöz. Innen távolabbról nézve magunkat és a párunkat érdekes szabadság-élményben lehet részünk. Most erősödik meg bennünk, hogy a másik mennyire fontos,- hisz már az első este nagyon hiányzik, amikor egyedül mondod a zsolozsma megszeretett, ismerős strófáit- és szinte azonnal megfogalmazódik a szavakkal ritkábban kimondott hála, hogy Ő van nekem, én neki, és mi egymásnak.

Ezek a rövid távollétek az önvizsgálat, az önismeret és az önnevelés hasznos napjai. Igaz, hogy ez mindennapi feladat, de egy nap csak 24 órából áll. Távolról sokkal tisztábban látjuk a mellettünk élő erényeit, szerethető tulajdonságait. Innen nézve a vélt vagy valós hibák a helyükre kerülnek, már nem dimenzionáljuk túl ezeket. Imádság fakad a gondolatokból és hála azért, hogy egymást gondoskodó szeretettel tudjuk elfogadni. Ha nagyobb a feszültség nagyon jó lehet egy egyéni lelkigyakorlat, ha kisebb, akkor elég a rokonlátogatás is.

És itt kapcsolódunk a 2. okhoz.

A családtagokhoz elutazva a függetlenség élménye a felelősségteljes odahallgatásban új fénybe kerül.

Felnőtt gyermekeink vannak, gondjaik, örömeik a mieink is, de a terhét már nem kell hordoznunk. Ők a mi nevelésünk, tőlünk megkapták mindazt, amit mi jónak és értékesnek tartunk az életben. A saját életükben adott válaszokkal lehet, hogy egyetértünk, lehet hogy nem, de mindenképpen el kell fogadnunk a döntéseiket. Tudomásul kell vennünk, hogy a gyerekek nem a tulajdonaink, csak ajándékba kaptuk őket, hogy gondoskodjunk róluk, neveljük őket, amíg saját lábukra nem állnak. Gyakran éreztem úgy, amikor náluk töltöttem egy kis időt , hogy a verbalitásomat háttérbe kell szorítanom, mert ők ismerik a mi válaszainkat, és kioktatásnak érezhetik a leggondosabban válogatott szavakat is. És akkor bezáródnak, mint a kagyló. A meghallgatásra van szükségük, és nekem a jóban való megerősítésre van lehetőségem. Ha valamiben nem értünk egyet, akkor kell abenedeki lelkület, a szerzetesi diszkréció. Nem kell félni ezektől a nem jóváhagyó, vagy visszakérdező válaszoktól sem, hisz ha tudunk nyugodtan, szeretettől indíttatva véleményt formálni, akkor megtettük, amit lehetett. Hogy elfogadják-e amit mondtunk, az már nem biztos, de ez már nem a mi döntésünk. S ha nehéz is néha, bele kell törődnünk, hogy senki sem próféta a saját hazájában, és akkor „csak” az imádság marad, de ez mindig megmarad, hisz „Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek” a szerzetesek.

Egyéb rokonaik :O)

Idős szülők, anyós-após 80-90 év felett!

Hála Istennek, hogy még mind megvannak!

Nem egyszerű a kapcsolat. A szülőknek mindig „kisgyerekei” maradunk, akitől sok mindent várnak.

Először is a meghallgatást. Apróbb-nagyobb testi-lelki bajaikat , gondjaikat azonnal el akarják mondani. Segítséget és megoldást is várnak, hisz te még aktív vagy az ő erejük már fogyóban. Sokszor szeretnék, ha „igazságot tennél” köztük nézeteltéréseikben, vagy egyszerűen, mert máshogy emlékeznek a múltra. Talán ez a legnehezebb. Vezetgetni őket , végső soron Isten felé, mutatva az utat, rávilágítva arra, ami fontos, vagy ami haszontalan, felesleges, netán káros. De az idős embereket inkább a kisgyermekekhez hasonlítom. Beszélni kell hozzájuk, megmagyarázni a számukra problémás dolgokat. Jó példákat keresni és találni azokból az időkből, amikor még fiatalabbak voltak és közösen oldották meg az életük problémáit. Visszafelé vezetni őket, ha kell, hogy Isten szeretete, ami elkísérte életüket nyilvánvaló legyen számukra. Hogy most is Ő legyen a legerősebb kapaszkodó minden bajukban, s ha nehéz is ez, de éreztetni velük, hogy életük alkonyán egyre jobban Isten felé kell hajolniuk. Erről nekem mindig a Szentírás János levele jut eszembe:”…Mikor fiatal voltál oda mentél, ahová akartál. De majd ha megöregszel,…”. Itt van az én feladatom, felelősségem, hogy merre vezetem, miről beszéltetem, miben erősítem. Nekem ez, most az elmúlt héten egész jól sikerült. De be kell vallanom, hogy volt, amikor teljesen csődöt mondtam. Ilyenkor igyekeztem a témát lezárni, visszavonulni. S remélni, hogy egy másik alkalommal, talán megfelelőbb időben újra előkerülnek ugyanezek a problémák, s talán jobban megtalálom a megfelelő szavakat.

Be kell vallanom Nektek, hogy ezek a kudarcok, tépelődések gyakran megviselnek. Minél fáradtabb vagyok mentálisan, annál jobban. Nagyon sokáig foglalkoztat a tehetetlenségem. Ilyenkor Gyökössy Bandi bácsi írása jut eszembe, amiben a „bemosakodás-kimosakodás” fontosságáról ír. Ahogy múlik az idő felettem is, érzem és tudom, hogy az imádságra egyre jobban szükségem van. 

”Ha nem tudok ezektől elszakadni állandó feszültségben élek. Imádságom egyúttal kikapcsolódásom eszköze is. Benne tapasztalom meg, hogy….egész életem Isten kezében van, és nem aggodalmaskodom, mert azt is tudom, hogy nem minden függ tőlem.”- írja Várszegi Asztrik főapát úr.

És ez fokozottan vonatkozik a testvérekre.(Három van belőlük, hét gyerekkel és két unokával)

Mivel nagyon távol kerültünk egymástól, más városban sőt más országban, életükre csak áttételes hatásunk lehet. Ez a hatás, a példa, az ahogyan élünk.

A testvéreimmel vannak vitáim, hisz mi egészen másképpen élünk, mint ők. Van amelyiküknek fogalma sincs arról, hogy mi oblátusok vagyunk. Sokszor megdöbbentő dolgokat tapasztalok velük kapcsolatban, akikkel együtt nevelkedtem, mindnyájan ugyanazt kaptuk értékrendként a szülői háztól.

De itt még nehezebb az okos, indulat nélküli beszéd, hisz az élethelyzetek annyira mások, az erre adott válaszok olyan különbözőek, hogy mindegyikről külön könyvet lehetne írni.

De tudom életünk, szavaink és tetteink, ha akarjuk, ha nem, példa mindnyájuk előtt. Ez a mi felelősségünk, ez az, amivel, mint a talentumokkal, majd el kell számolnunk.

Nem zárkózunk el a családok öszekapcsolásától, hisz

nyolc keresztgyermekünk van. Igyekszünk velük tartani a kapcsolatot, ha lehet, ha ők is akarják. Ma, amikor az interneten percek alatt jönnek-mennek a mondatok, van is rá lehetőség. De mivel már ők is lassan mind családot alapítanak, marad a gyermekeinkkel szembeni viselkedési minta. És nem is mindig hiábavaló:

Egyik keresztlányunk, húgom leánya, akinek az esküvője egy hét múlva, lesz szó szerint ezt írta egy elég éleshangú, kritikus levelem után:

„Én olyan házasságban akarok élni, mint Te a Keresztapuval.” Ez a legnagyobb elismerés, amit mostanában kaptunk.

Kívánom, hogy a Ti életetekre is mondjanak igent hangosan, de lehet hogy csak gondolatban a körülöttetek élő családtagok!