III. Igen az Istenre 

A keresztény igent mond önmagára, felebarátjára és - ez az alapvető és döntő - igent mond Istenre. Mit jelent ez az igen?

Egy dán költő kis elbeszélése erre vonatkozólag első útmutatást adhat nekünk:

Egy pók a saját maga által font hosszú szálon ereszkedett le egy fáról. Egy galagonyacserjén szép hálót sző. Hosszú ideig lepkék és férgek kerülnek a csapdájába, és a pók élvezi a zsákmányát.

Egyik nap nedves reggel köszöntött be. A pók megkezdi reggeli sétáját, és elkedvetlenedik, mert üresen találja hálóját, s így egész nap koplalnia kell. Mit tesz? Még egyszer mindenfelé körbemászik, kipróbálja a szálakat és a csomókat, vajon minden rendben van-e.

Hirtelen megáll a szál előtt, amelyen egyszer leereszkedett a fáról. Felfelé néz és eltöpreng, hogy miféle szál az, amely a levegőbe vezet. Rosszkedvűen átharapja a szálat. És a következmény? Az egész háló összeomlik, és a pókot saját hálója ejtette  fogságba.

Egész életünk ezen a felülről lefelé jövő finom szálon függ. Istentől indultunk ki, hozzá kell ismét visszatérnünk. Sohasem találjuk meg beteljesedésünket a természetben, hanem csak a természetfelettiben. „Csillapíthatatlan vágyakozás” lakik minden emberben a végtelen a boldogság, az Isten után.

1. Mindig Isten kezében vagyunk 

Igent mondunk Istenre: ápoljuk „a felfelé vezető szálat”, amelyen egész életünk függ, nem szabad engednünk, hogy elszakadjon. Mindig Isten kezében elrejtve tudjuk magunkat, akkor is, ha súlyos sorscsapások érnek bennünket.

Isten kezében vagyunk, akár vihar van vagy havazik, akár a Nap az égboltozaton ragyogva nevet vagy akár zivatar miatt beborul.

Egy haditengerész az I. világháborúban ezt írta édesanyjának: „Ha az az értesítés jön, hogy a hajóval együtt elpusztultam, akkor gondolj arra: A tenger, amelybe elmerültem, Isten keze volt, s az fogott fel engem.”

Mintha a zsoltáros szavait hallanánk:

 „Világosságom és üdvösségem az Úr - kitől félnék?

Életem oltalmazója az Úr - kitől rettegnék?”

(Zsolt 27,1)

Sok zsoltár arról beszél, hogy  Istenben mily csodálatosan elrejtőzhetünk, védettséget találhatunk. 

Olvassuk el egyszer nyugodtan Lukács evangéliumának 15. fejezetét, az irgalmas apa történetét, vagy az elveszett drachmáról vagy az elveszett bárányról szóló történetet! Ezek a szavak megnyugtatnak és megerősítenek bennünket: Isten egyetlen embert sem hagy el, senkit, bennünket sem, még ha néha talán úgy néz is ki.

Igent mondunk Istenre: Istent dicsérjük munkánkkal és imádságunkkal. 

„A halászok kint voltak csónakjukkal a vízen, amikor vihar támadt. Annyira megrémültek, hogy eldobták az evezőket és az éghez fohászkodtak, hogy mentse meg őket. Azonban a csónak egyre távolabb sodródott. Akkor ezt mondta az egyik öreg halász: „Miért dobtuk el az evezőket is! Imádkozzunk Istenhez és evezzünk a part felé - ez a kettő csak együttesen tud segíteni.” 

„Imádkozzál és dolgozzál!” - valljuk a bencés hagyományban Szent Benedek nyomán. Ez a kettő egybetartozik. Mindkettő életfontosságú: az imádság ugyanúgy fontos, mint a munka. Mindkettő az emberhez tartozik.

Hogy a munka életfontosságú, azt a legtöbb ember belátja. Kezünkkel, értelmünkkel dolgozunk, hogy az életünk fenntartásához szükségeset megkeressük és hogy életünknek értelmet adjunk.

A munka értékét éppen azok tudják értékelni, akiknek nincs munkájuk. Ők tudják legjobban, hogy az ember tulajdonképpen csak a munkában lesz igazi ember.

Mily segítő és vigasztaló érzés, amikor az ember azt mondhatja: Ez az én munkám, ezt én csináltam.

A munkát Istentől kaptuk ajándékba, és munkánk révén Isten teremtő tevékenységének részesei lettünk. Isten az embert saját képére teremtette, és így részt adott neki teremtő erejéből.

Isten megbízott bennünket, hogy folytassuk a teremtést, azaz tovább dolgozzunk a világon, műveljük azt.

Az imádság értékes segítség, hogy életünket értelmesen alakítsuk. Sokak számára nélkülözhetetlen erőforrás lett, amely képessé teszi őket, hogy önzetlenül és önfeláldozóan éljenek. Hol találunk különben fényt és vigaszt, tájékozódást cselekvésünkhöz és a szenvedés elviseléséhez erőt, mint az imádságban?

Charles de Foucauld a francia misszionárius példaként ezt a szép imádságot ajándékozta nekünk:

Atyám, Reád bízom magam,

tégy velem úgy, amint Neked tetszik,

bármi legyen is, megköszönöm.

Mindenre kész vagyok, mindent elfogadok.

Csak akaratod teljesedjék bennem és minden teremtményedben,

más vágyam nincs is, Istenem.

Kezedbe ajánlom lelkemet;

Neked adom azt, Istenem,

szívem egész melegével,

mert szeretlek Téged,

és ez a szeretet késztet arra,

hogy teljesen Neked adjam magam,

mérték nélkül, határtalan bizalommal

kezedbe helyezzem életem;

Mert hiszen Te vagy az én Atyám!

Egy újság azt a tanácsot adta olvasóinak, hogy nehéz élethelyzeteikben beszéljék ki magukat egy fensőbb lény előtt, amit a keresztények, akik Istenben hisznek, imádságnak neveznek. Ez a önkibeszélés egy elfogadott felsőbb lény előtt valamiképpen üdvösséges, feloldó, szabadító lesz.

Számtalan helyzet van az életben, amellyel csak az imádságban tudunk megbirkózni. Ezért kell mindent, ami a szívünkön fekszik, nyugodtan Istennel megbeszélnünk. Előtte úgy adhatjuk magunkat, ahogyan kedvünk van. Bár életünk terhét nem fogja elvenni, de több erőnk lesz a hordozásához.

„Imádkozzon értem”, kérjük sokszor, s bízunk abban, hogy Isten előtt a másik ember közbenjáró imádságának segítőkész hatása, ereje van, s hiszünk egy olyan segítségben, amely képessé tesz, hogy helyzetünket elfogadjuk, elviseljük. És ha kilátástalan helyzetbe kerültünk, akkor jön az ajkunkra: „Itt már csak az imádság segít!” Ez hitünk kifejezése. 

Az imádságban „kezdődik az ember”. A fogság, amelybe beszorult, ablakot kap. Kilátása nyílik! Miközben az ember az előbb még  egy lepkéhez hasonlított, amely minden pillanatban az ablakba csapódik és nem találja a szabadba vezető utat, az imádságban a lélek szárnyat kap, s kapu  nyílik a szabadító pusztába. Szerencsés imádkozó!

A lelkiélet mesterei az imádkozást a lélegzéssel . Aki már nem imádkozik, bár nem olyan mint a már nem lélegző pszichikai halott, de a belső lelki életében temetői csend van. Aki rosszul imádkozik olyan mint az asztmával küszködő ember.

Az imádság formálja az embert és nem hagyja, hogy a nehéz órákban kudarcot valljon. Segít, hogy az életben a következő lépést bizalommal telve tegye meg. A ténykedő, a dolgos kezek mindig imádkozó kezek is, ahogy azt a következő kis imádság nagyon érthetően kifejezi:

„Kezet adj - Uram, amely áld és jót tesz,

kezet - mely alkot és sohasem nyugszik,

kezet - amely imádságban fejeződik ki,

kezet - amely köszönetet mondva Istenhez emelkedik,

emberi kezet, így van szüksége rá az életnek.

 Igent mondani az Istenre  végső soron azt jelenti: a vasárnapot helyesen megünnepeljük! Nemcsak az év kis- és nagy ünnepei - Karácsony, Húsvét, Pünkösd, születés- vagy névnap, szülők házassági évfordulója - érdemlik meg figyelmünket. Már a hét első napja is, a vasárnap, mindenki számára - különösen minden család számára - egy kis ünnep lehetne.

A vasárnap számunkra az Úr napja, mert Jézus Krisztus „a hét első napján” támadt fel a holtak közül. Amikor megünnepeljük a vasárnapot, megvalljuk: Krisztus feltámad, Krisztus él.

A keresztények köszönetüket és a dicséretüket Krisztus feltámadásáért kezdettől fogva az istentiszteleti ünneplésben fejezték ki[1]. Vasárnap jöttek össze, hogy Uruk tetteire gondoljanak és egyek legyenek az Úr vacsorájának megünneplésében. Az istentisztelet ünnepe tehát a keresztények válasza arra, amit Isten tett. Ezt minden vasárnap egészen tudatosan szemünk előtt kell tartanunk. 

A vasárnap az Úr napja. És ekkor az istentisztelet éppoly fontos, nem sokkal fontosabb, mint a vasárnapi sütemény, a kialvás, vasárnapi öltözet, a jobb étel, a barangolás, a játék, az együttlét. A vasárnapnak köröskörül olyan napnak kell lennie, amely a hétből kiemel. Ha x alkalommal nem sikerül, akkor sem szabad feladnunk.

Szép lenne, ha a vasárnap keresztény profilját, amelyet a modern élet átalakulásai és változásai közepette már régóta elvesztette, ismét visszanyerné.

Jézus azt ígérte, hogy mindig tanítani fog bennünket, hogyan kell imádkoznunk, csak hallgassunk figyelmesen arra, amit mondani akar, s legyünk gyorsak annak megvalósításában, amit kér. Megígérte, hogy legkisebb fáradozásunkat is Isten elé viszi, s ezért az imádság sokkal inkább kiváltság, mint kötelesség; sokkal inkább ajándék, mint saját erőfeszítésünk eredménye. Az imádság nem a mi teljesítményünk. Ezért ne az legyen a fő szándékunk, hogy gondolatokat és szavakat keressünk, hanem álljunk Isten elé figyelmesen, várakozva, őszinte szívvel, telve örömmel és reménnyel. Leplezetlenül álljunk előtte. Áttetszőnek, átlátszónak kell lennünk, hogy lelkünk mélyén kinyíljon egy kapu. 

Időnként megízleljük – megérezzük, hogy milyen jó az Úr, és ekkor öröm tölt el bennünket. Majd máskor száraz és örömtelen ez a kapcsolat, mint egy üres kút. De ezt az ürességet is vigyük Isten elé; néha megtapasztaljuk azt a távolságot, amely Istentől elválaszt bennünket. Időnként csak testtünkkel, kezünkkel és szemünkkel tudunk imádkozni; máskor imádságunk túljut a szavakon és képeken. Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Mert imádkozni, annyi, mint eljutni Isten csöndjébe, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor az egyedül tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között. 

Egyszer egy XVIII. századi francia szent, az Ars-i plébános megkérdezett egy idős parasztot, mit csinál, amikor órákon át a templomban üldögél és látszólag nem is imádkozik. A paraszt így felelt:  „Én nézem őt, ő meg néz engem, és boldogok vagyunk így együtt.” Irigylésre méltó ez az ember, megtanult az Istennel beszélni anélkül, hogy szavakkal megtörte volna a bensőséges csöndet.[2] 

Minden órának megvan a lehetősége a tiszta imára.

Naponta szakítsunk időt az imádságra.

Ne féljünk találkozni Istennel. 

A világnak, az életemnek mélységei vannak: látható és láthatatlan mélységei. Olyan mint a festett üvegablak, este semmit sem mutat, nem látjuk alakját, csak a girbe-görbe ónkeretet, de ha rásüt a nap felfedezem szépségeit. Így hatol a bensőmbe a láthatatlan Nap - az Isten.

Nem mellékes dolog, hogyan imádkozunk! Ha abbahagyjuk az imát, idővel elvesztjük a hitünket. Ezért kell nagyon komolyan venni a reggeli és esti imádkozást. Ha azért hagytad volna el, mert megcsömörlöttél a szóáradattól, akkor tedd félre a szavakat. Csukd be a szemedet, amikor Istenre gondolsz. Isten benned él: ez elég! Még jobb, ha emellett valamit mondasz neki reggel: 

   Rád bízom magam. Adj erőt a mai naphoz!

Este pedig:                                                   

   Uram, ami szép volt, neked adom. Bocsásd meg, amit vétettem.

Csak óvakodjunk az üres frázisoktól, sémáktól. Igyekezzünk minél egyszerűbben fordulni Istenhez, mint élő személyhez! Mint valakihez, aki szeret és várja, hogy közeledj felé. Ne ijedj meg, ha ez nem megy egyszerre. Nem könnyű jól imádkozni.

Isten elfogadja a jóakaratot és főleg azt, hogy iparkodsz vele találkozni.