Jézus és a Szentlélek útjain Lukács evangélista vezetésével

szerző: dr. Borián Elréd OSB

I.

Az üdvösség útjára lépve

 

Ének

 

Az oblátusok találkozója elotti imádság

Szeretettel köszöntök minden oblátát és oblátust és érdeklodot lelkigyakorlatunk kezdetén. Át kell adnom Elemér atya köszöntését, aki szeretett volna köztünk lenni, és elmélkedéseket tartani, de váratlan betegsége miatt a lelkigyakorlat vezetését le kellett mondania. Hálával gondolok Jakab atyára, aki tavaly az elso elmélkedésben azt mondta, hogy a lelkigyakorlat az Istennek átadott ido, és hagynunk kell, hogy a Szentlélek muködjön, imádkozzon bennünk. Jézus is imádkozott, oáltala ovele és obenne tudjuk kimondani: Atyánk, jöjjön el a te országod.

Carlo Maria Martini jezsuita bíboros, nyugalmazott milánói érsek így imádkozik Lukács evangéliumához kapcsolódó meditációi elején:

„Uram, Jézus, összejöttünk elotted, hogy közösen lelkigyakorlatot kezdjünk. Mindnyájan sok személyes kapcsolatot, feladatot hagytunk magunk mögött, melyek valószínuleg gondolatban most is foglalkoztatnak. Rád bízzuk, Urunk Jézus, az embereket, a dolgokat, a szituációkat, a problémákat, amelyek ott hagytunk, ahonnan eljöttünk. Gondolj Te rájuk, miközben mi ezekben a napokban Terád gondolunk. Miközben mi imádságban és dicsoséged magasztalásában nálad idozünk, Uram, Te meg fogsz tenni mindent mihelyettünk, amit nekünk kellene megtennünk. (…) Szuz Mária, Isten Igéjének hordozója, taníts minket, hogy a csöndben az Igét befogadjuk és szívünkben meg is orizzük. ” ( Carlo M. Martini: Was allein notwendig ist. Jesusnachfolge nach dem Lukasevangelium , Herder, 1984, 7–8.)

Mindenkinek magának kellene elgondolkodnia, hogy jut el a szív imádságának állapotában. A közösségi készület is fontos: közös zsolozsma, szentmise a káptalanteremben, illetve az egyéni szentségimádás a gimnáziumkápolnában, amelynek központi üvegfestménye Jézus üres sírját ábrázolja, amely fölött ott a kereszt.

Testben is élünk, míg e földön vagyunk. Testünk, mint lelkünk támasza, otthona segíthet bennünket. Ha sétálunk, elfelejtjük felszíni gondjainkat, lábunk, testünk a Szentlélek otthona más utakra is vihet bennünket. Az út Lukács evangélista számára központi fogalom, akár az evangéliumban akár az Apostolok Cselekedeteiben. Az új ú t a keresztény életvitelt jelenti, amely különbözik a zsidó és foként a sokistenhitu világ életvitelétol. Lukács evangélista nem a páncélba öltözött keresztény lovagot állítja központba, aki küzdelemre indul a Szentföldért, hanem a Krisztussal való találkozástól földre esett, megvakult, de vakságában meggyógyult, új fényt, új utat belül meglátó, Saulusból lett Paulust.

Az alázatosság létrájának 12. foka, vagyis – az elso mellett – a legfontosabb szerint a testtartásban is legyen alázatos a szerzetes. Nézzen a földre. „Lehajtott fovel a földre szegezze szemét.” Egyszeruen, népiesen szólva: 'ne hordja magasan az orrát.' Másrészt talán azért is, mert por és hamu vagyunk. Az ember tragédiájá ban a Föld Szelleme hozta vissza Ádámot is a semmivé válástól a földre. Ádám eszményeket keresett és belebukott önerejébol való keresésbe, a sátán már örült, hogy megsemmisíti a teremtést, de a Föld Szelleme erosebb volt Lucifernél. . A földre nézés gyengeségeink szemlélését is kifejezi. Mindenki szeret erejével dicsekedni, mások gyengeségérol beszélni. A földet szemlélni a mélybol forrásozó lelkiség kifejezodése. Anzelm Grün így fejezi be könyvét, amelyet ebben az évben olvastunk: „Ha csak a magasból építkezo lelkiség útját járjuk, túlhajtjuk magunkat. Egyszer aztán elegünk lesz belole. Minden fegyelem ellenére szembetaláljuk magunkat fékezhetetlenségünkkel, az eszményeket elnyomják életünk gyengeségei. Legkésobb az emberélet útjának felénél szükségessé válik, hogy engedjük az ellenpólust is érvényesülni: merjünk szembenézni árnyoldalainkkal. Ekkor kaphat szerepet a mélybol forrásozó lelkiség. Most kell bátorságot merítenünk, hogy a saját szívünkben, szenvedélyeinkben, érzéseinkben, álmainkban és testünkben meghalljuk Isten szavát és engedelmeskedjünk neki. Most kell kitörnünk önmagunkra eroltetett, túl szuk páncélunkból, hogy kibontakozhasson a kép, amelyet Isten rólunk alkotott magának. (…) Béküljenek ki az úttal, amelyen eddig jártak. Jóra vezetett. Talán csak egyoldalú volt néha. Az egészséges lelkiség mindkét pólusra odafigyel: a fényre és az árnyékra, az erore és a gyengeségre, a tágas és a szorult helyzetekre.” (Anselm Grün – Meinrad Dufner: Mélybol forrásozó lelkiség . 120. Bencés Lelkiségi Sorozat 20.)

Lukács evangélista (18,13) és az evangélium vezetésével írott Regulá nk alázatosságról szóló 7. fejezete a vámost állítja szemünk elé, azt a vámost, aki a templomban hátul állt meg.

„ [A szerzetes] mindenkor tartsa magát vádlottnak bunei miatt és úgy vélje, mintha máris jelen lenne azon a rettenetes ítéleten; szüntelenül ismételje szívében, amit az evangéliumi vámos földre sütött szemmel mondott: »Uram, nem vagyok méltó én bunös, hogy a szememet az égre emeljem«. És mondja együtt a prófétával: »Egészen meggörnyedtem és megaláztattam«.” (7. fejezet 12. fok)

Söveges Dávid atya következo megjegyzést fuzi a részlethez: „A farizeusról és a vámosról szóló példázat itt nem idézett, de a hallgatók által ismert befejezése: »Aki magát megalázza felmagasztaltatik, és aki magát felmagasztalja, megaláztatik« szerepelt a fejezet élén is, így mintegy visszatér a kezdethez, kerek egészként lezárja azt.”

Dávid atya idézi Szent Ágoston a 84.zsoltárhoz fuzött magyarázatából Lukács evangéliumának erre a részletére utaló sorokat: „Nézd csak azt a vámost, aki jó hátul, a farizeus mögött imádkozik a templomban. Szemét sem meri az égre emelni, hanem mellét verve mondja: »Uram, irgalmazz nekem bunösnek!« Íme, igazság eredt a földbol! Mert az ember megvallotta buneit. És hogyan folytatja a Szentírás? Bizony, mondom nektek, ez a vámos megigazultan ment haza, inkább mint a farizeus, mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják (Lk 18, 13–14.) A földbol igazság kelt ki: a bunök megvallásával, és az égbol letekintett az igazságosság, hogy inkább megigazultan menjen haza a vámos, mint a farizeus.” (Söveges Dávid: Magyarázatok Szent Benedek Regulájához . Szent Gellért Hittudományi Foiskola, Pannonhalma, 1996. 113.)

Aki csak felfelé néz, aki eszményeket próbál megvalósítani, és másoktól számon kérni, az nem mer saját gyöngeségeivel találkozni. Lehet, hogy ismeri erosségeit, de a vallásos buzgó magatartás leplezést is takarhat, menekülést a tudatos, tudattalan félelmektol, problémáktól, az osbun családunkat, lelkünket érinto félelmetes mélységeitol. A vámos imája alapja a keleti egyház „rózsafuzérének”, a Jézus-imának: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, könyörülj rajtam bunösön.”

A bencés oblátusok és obláták 2. római világkongresszusának elso eloadója azt kérte a világ oblátusainak képviseloitol, hogy integrálják Mária és Márta lelkületét, és Szent Benedek Atyánkhoz hasonlóan hívjuk segítségül a szerzetes atyákat, akik rövid Jézus-imával fordultak az ég felé : „Uram, Jézus Krisztus, Megváltó, könyörülj rajtam bunösön!” (Szauerné Fetter Teréz Blandina: Bencés oblátusok és obláták 2. világkongresszusa . Obláció, 2010/1.14.)

Az újjászületést másképpen a földhöz való visszatérésnek is nevezhetjük, amelybol vétettünk. Jézus születésének idopontjáról lehet vitatkozni, de az kétségtelen tény, hogy Augusztus császár idejében többször volt összeírás, provinciánként eltéro idopontban. Összeíratták a birodalom lakosságát, akkor már a férfiak mellett a noket is, és ez az összeírás volt az adózás alapja. Tiberius császár uralkodását azzal kezdte, hogy a szenátus elott felolvasta a legutolsó összeírás fo adatait. Lukács evangélista jellemzoje, hogy hangsúlyozottan történetírói igénnyel lép fel, a görög és római történetírók tanítványaként.

Mária és József hosszú földi sétával, zarándoklattal kezdte az üdvösség útját. Az úton sokszor szamáron ülve ábrázolják Máriát, a legegyszerubb állaton, amin majd Jézus bevonul Jeruzsálembe. Mária a császári parancsból következo nagy út elott még önként elzarándokolt Erzsébethez a hegyekbe, a hagyomány körülbelül három-négynapnyi útnak tartja. Alois Stöger így állítja be Mária útját Lukács evangélista és Isten üdvözíto „útitervébe”: „Mária sietve ment a hegyekbe. Az út fárasztó volt, mégis sietett. Megkezdodik a nagy vándorlás, amely Lukács történeti muveit, az evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit betölti. Isten Igéje az égbol a földre 'vándorol', Názáretbol Jeruzsálembe, Jeruzsálembol Júdeába és a föld határáig – tekintet nélkül a nehézségekre, mindig sietve.” (Alois Stöger: A Lukács evangélium , Prugg Verlag, Eisenstadt, 1975, 31.)

Mária lelke eltelve a Szentlélektol magasztaló szavakban tört ki ott a hegyekben Erzsébet elott. Valószínuleg az osegyház liturgikus himnusza ez, amelyet most is éneklünk a vesperásban. A zsinat után nálunk csak vasárnap és ünnepeken, sok helyen és a római breviáriumban is minden vesperásban ezt az éneket imádkozhatjuk. Mária 'alázatosságát' kifejezo szó a latinbanhumilitas , amely a humus szóból származik, a földfelszínét, a talajt jelenti. Mária közel volt a földhöz, szegény volt, kicsi volt, ezért választhatta ki ot az üdvözíto Atya. A földre tekintünk, amikor a Szentháromságot dicsoítve meghajlunk. Mert földbol, agyagból teremtettünk, és hozzá vizet, Szentlelket tett az Úr. Mária nem egy kioktató tanárno, vagy mindent tudó biblikus, nem is a mohamedánokat vagy ateistákat legyozo keresztes vitéz, vagy mindenki bunét ismero, ráolvasó erkölcscsosz. Nem, O egyszeruen magasztalja az Urat. Mert O a teremto, mert megszületett benne a Lélek által az Ige. Nem könnyu magasztalni az Urat, elfeledve életünk bajait. Nem könnyu egymásban meglátni kifejezni a jót.

Ehhez kapcsolódik az elso feladat. A jezsuita rendfonök rekollekciójának egyik feladatát lopom el. Arra kérem a dékánokat, hogy gyujtsék össze egyszer az övéiket. Az a feladat, hogy csöndet tartva lassan körbe haladva a kitett lapok között, többször is elhaladva elottük, mindenki írjon köszöno mondatokat a többiek lapjára. Például: Köszönöm jóságodat, segítokészségedet. Dicsérni a másikat, a jót másban meglátni, leírni, ez komoly feladat, legalább 15 percet szánjunk rá. A végén ki-ki megkapja a lapját, és elmélkedjen azon, milyen jót láttak meg benne.

Erzsébetet eltölti a Szentlélek Mária köszöntése után, ahogy Máriát az angyali üdvözlet után.

Barsi Balázs OFM egyik elmélkedésében így óv az ítélkezéstol: „Talán mindannyiunknak le kellene tennie a hindu szerzetesek elso fogadalmát: »A légy a piszkot keresi, a méh a mézet. Kerülni fogom a légy szokását és a méheket fogom követni. Nem keresem másokban a hibát, és csak a bennük lévo jót kutatom.« (…) A tisztánlátással is baj van. Aki rózsaszínu szemüveget visel, az mindent rózsaszínben lát. Nem a világ a rózsaszínu, hanem a szemüvege. Aki mindent és mindenkit unalmasnak lát, abban magában van az unalom. Aki minden ételt, italt, tanítást, ünnepet ízetlennek tart, annak az ízlése romlott meg. Már csak azért sem ítélkezem, mert a látásom rossz. Minden emberé rossz többé-kevésbé, és amilyen mértékben javul a látása, olyan mértékben ébred tudatára, hogy a másik hibája, bune inkább betegség, mint rosszakarat, tehát diszkréten kell segíteni rajta. Finoman, tapintattal, tudva, hogy én magam is beteg voltam, illetve vagyok. Mielott mások szemébol a szálkát kezdeném eltávolítani, elobb nekem kell tisztán látnom. De akkor ki az, aki engem megszabadít a 'gerendától'? Jézus Krisztus az orvos. O azonban soha nem altatással operál, sot, fontos, hogy ébren legyek. Nekem magamnak is részt kell vennem az operációban, ezért mondja: »Vesd ki elott a magad szemébol a gerendát…«” (Mt 7,5) (Barsi Balázs – Keppel Márton: Szombat esti elmélkedések. Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium, 2012. 62–63.)

Az elmélkedés lezárásaként énekeljük el közösen a Magnificatot, Mária hálaadó énekét.

A vesperas és szentmise után pedig vonuljunk ki a Boldogasszony-kápolnához, ahol az eucharisztia, illetve Mária menybevételének, Szent Benedek halálának és Krisztus föltámadásának ábrázolása vár minket. És ezen az úton elmélkedjünk a vámos szavain, Mária útjain és a mi utunkon. Vegyünk részt Mária zarándoklatában. (Aki nehezen jár, azt Hedvig testvér kocsival kiviszi, nála jelentkezzenek.)

II.

Utjaink és Jézus útja

Ének

Összegzés

Nemrég merészen – életemben másodszor – biciklis osztálykirándulásra mentem kísérotanárnak. Biztonság kedvéért elotte minden jegyet beírtam, hátha valami bajom lesz az úton. Mikor elfogadtam a felkérést, még nem tudhattam, hogy apám testébol az osztálykirándulásra indulás elott két nappal száll el,más útra indul a lélek.

Egyik nap Alsóorsrol Zánka felé bicikliztünk a balatoni bicikliúton. Induláskor néhány gyerek után indultam el, de hamar elhagytak. A füredi sétányon már magányosan kerekeztem, kissé szomorúan, mikor feltunt Sanyika. Reggel tudtam meg, hogy apja egy napja kórházba került, és anyja nem tudhatta, hogy túl fogja-e élni a mutétet. Az osztályfonöknek meg kellett ezt mondania neki. Konrád atya úgy döntött, jobb, ha itt van, míg nem hívják haza. Sanyika elol ment, mindig figyelmeztetett a legkisebb veszélyre is. Mintha angyalt küldött volna az Úr, ebben az eléggé hanyag tanulóban, aki lelkében apja miatt aggódott.

Az egyik diák nagyszülei házánál ért véget a túra. Hatalmas méretu üstben készült finom gulyáslevest ebédeltünk. Ebéd után sokan lementek a standra, bár huvös ido volt, én ott maradtam, mert már korábban láttam, hogy a gyönyöruen gondozott kertben ott áll egy kerti hinta. Elottem az édeni csodás kert, gyümölcsfák, örökzöld fenyok, zöld pázsit a lábam alatt, távolban egy kis résen a Balaton tava, és fenn a két magas ég. Szeretem a ketto közötti lebegést. Hálásan néztem erre a befogadó, sok munkával kiépített modern tornácos házra. Hintázás közben eszembe jutott: mi a célja az életnek? Tamási Áron Ábel Amerikában címu regényében egy néger így felel az ifjúnak: „Valahol otthon lenni a világon.” Milyen jó itthon érezni magam egy más világban, ahol még eddig sose voltam, és valószínuleg e kertbe többé nem is lépek be. Szépség és gondoskodó szeretet fogadta az útra aggódva induló testem, lelkem. Szívem örült a nagyszülok, szülok teremtette befogadó tetteknek, szavaknak és a kertnek, és a hintának. Aztán hirtelen elszégyelltem magam, amikor láttam, hogy a fogadás, a négy kisgyermek gondja mellett az édesanya diákjaink széthagyott ruháit szedi össze, és teszi egy védett helyre, hátha megered az eso.

Mindenki változik. A gyermek szeretne felnott lenni, a kamaszok azért buliznak, bosszantják a felnotteket, azért isznak alkoholt, hogy bebizonyítsák maguknak: nekik már mindent szabad. Majd nehéz elhagyni az ifjúságot, vállalni a felnott létet, már felelos vagyok, már nem vagyok olyan fiatal, jön a következo generáció. Nehéz elhagyni meg nem valósult terveinket, csalódásainkat. Elértnek a kérdések: Mi is a célja az életemnek? Mit is akarjak igazán? A katekizmus válasza jut eloször eszünkbe: Isten dicsoségének szolgálata. Másképpen, szerencsésebben: Isten üdvözíto tervének szolgálata. De mennyire nem értjük sokszor útjait! Csak a szív, a szívben megszólaló égi hang nyugtathat meg.

Thomas Merton így vall: „Amint megszólít nevemen, a csöndem a végtelen élet csöndje lesz, mert tudom, hogy vagyok , mert szívem megnyitotta az Atyámhoz, az örök élet visszhangjában. Életem a ráhallgatás. O maga a beszéd. Üdvösségem a meghallás és a válasz.” (Thomas Merton: Thoughts in Solitude , New York, 1979, 74.)

Abiciklis útról eszembe jutott az a két tanítvány, akik Emmauszba mentek, hatvan stádiumnyira Jeruzsálemtol, és kb.12 kilométert vándoroltak. „Az eseményekrol beszélgettek” (Lk 24.14) Jézus közeledett feléjük, de ok nem ismerték fel. Szívük tele volt saját gondolataikkal, csalódásukkal. Érdeklodo kérdést tett fel nekik Jézus, a jó kérdés a megszólítás eszköze, a lélek kapujának megnyitásáé. Kérdésre kérdésre felelnek és erre Jézus újra kérdésre felel. „Mirol beszélgettetek itt az úton?” (kérdés( „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” (kérdés, felkiáltás) „Micsoda?” (kérdés) Jézus türelme az emberi szabadságot tisztelo türelem. Isteni humor. Akikben csak eszmények vannak, azok megkövetelik a hitet, és botránkoznak mások hitetlenségén. Jézus elfogadja a tanítványok csalódását. Tudja, milyen gyönge az ember. A tanítványok prófétának nevezik a Názáreti Jézust. Csalódásukat és az új hírek miatti zavarukat is megvallják. „Azt reméltük pedig, hogy meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él.”

A tanítványok mást értettek a „megváltás” fogalmán mint Jézus. Mi is azt szeretnénk, hogy itt a földön semmi baj ne legyen, a mi Istenünk diadalmaskodjon más fölött, például a muszlimok, a sokistenhívok, az ateisták felett. És örülhessünk a gyozelemnek. Jézus azonban szamáron vonult Jeruzsálembe, így pedig nem lehet senkit legyozni. Lukács evangélista szerint egy síkságon elmondott Boldogság-mondások más útra terelik gondolatainkat: „Boldogok vagytok, ha gyulölnek benneteket az emberek, kizárnak körükbol és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot, úgy emlegetik az Emberfia miatt. Örüljetek, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben. Atyáik is így bántak a prófétákkal.” (Lk 6, 22-23.)

Oly gyakran történik meg, hogy másképpen értjük a szavakat, mint ahogy annak kimondója gondolta! Vagy hozzáfuzzük gondolatainkat, szándékaink szerinti értelmezésben adjuk tovább. És megköveteljük attól, hogy úgy értelmezze saját szavait, ahogy mi „továbbadva” értelmeztük! A szavak sokszor tettek, vagy a tettek forrásai.

Jézus felkiáltó, kérdo mondatot használ, hogy megváltoztassa a tanítványok gondolkodásmódját és így más úton járjanak. „Ó ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsoségébe?!” Mózes, Illés, Dávid, Jeremiás szenvedéseit, a zsoltárok és Izaiás szavait idézhette nekik.

A feltámadt testben élo Jézus korholó szavai igazában csodásan biztatók voltak. A hallgatói szabadságát meghagyta, nem kötelezett senkit sem, hogy higgyen a kereszten rabszolgahalált szenvedo Messiásban. Úgy tett, mintha el akarna válni tolük. Eszembe jut a mostani ideiglenes sekrestyénk mellett ott látható az emmauszi jelenet ábrázolása, Jézus kalapban, vándorbottal, szokatlan öltözékben, nem ismerünk rá, ha nincs a kép címe, nem találnánk ki a témáját. O az ismeretlen Isten.

Sajnos az egyháztörténelemben az egyéni szabadság értékelése háttérbe szorult. Sokszor a kereszt olyan zászlóvá vált, ahová mindenkit be akartak terelni. Politikai célokra is használták a kereszt jelét. Csak a II. Vatikáni Zsinat mondta ki a lelkiismeret szabadság elsobbségét. A zsinaton is nagy vita volt a vallási igazság elsobbségét és a lelkiismereti szabadság elsobbségét hangoztatók között.

A Jeruzsálemtol távolodó két vándor azonban a távozni akaró, oket magukra, szabadságukra hagyó ismeretlent kérlelte: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenoben van.” Az ismeretlen engedett a kérésnek. Az emberi szabadság, bizalom mondatta ki a kérést, és erre szabadon igent mondott a vándorokhoz csatlakozó. És a vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. És megnyílt a szemük, ok csak másoktól hallhatták e szavakat, tetteket, a vacsoránál nem voltak ott, de az emlékezet megnyitotta fülüket és szemüket. Jézus azonban eltunt elolük. Meghagyta a lehetoséget a szabad véleményre, döntésre, a gondolatváltásra, az útváltásra. Egyrészt Istennel egységbe, bizalomegységbe olvasztotta a vándorokat, másrészt meghagyta az önállóságukat is.

Hogyan is válaszoltak az esti csöndben megszólaló isteni hangra, amely átváltoztatta a kenyeret láthatatlan önmagává, és fölismerhetové tette önmagát? „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” És még ebben az órában más útra keltek, megfordultak, visszatértek Jeruzsálembe.

A „lángoló szív” lett Jézus szívének, szavainak hatása és célja. Lukács evangélium ezt a változást akarta a magas rangú római Teofil szívében, akinek ajánlotta könyvét, és mindnyájunkéban egyenként elérni. Szívünk, gondolataink változása révén változhat a világ.

Sokszor elfog a csüggedés a társadalmi változások miatt, a kereszténység háttérbe szorulása miatt. Nem gondolunk az evangéliumra és az Apostolok Cselekedeteire, hogy milyen maroknyi nyáj volt akkor még a Jézusban hívok csoportja! A tömeg-, avagy társadalmi kereszténységben sokszor eltunt a lángoló szív, a (nép)hagyományok vezették a hívoket. A hagyományok persze sok értéket képviseltek. Márton Áron, Erdély szentéletu püspöke ezt mindig elismerte, mégis a II. világháború borzalmai után kritikusan reagált a „régi szép idokre”:

„Ha keresztény társadalmak lelki arcán, szellemi és erkölcsi magatartásán pogány vonások tunnek elo, a felelosség alól a társadalom tagjait sem lehet felmenteni. A társadalom nagy elfordulása Istentol nem mehetett volna végbe a mi közremuködésünk és mulasztásunk nélkül.

Vallottuk és valljuk, hogy keresztények, istenhívok, az igaz hit és vallás követoi vagyunk, kereszténységünk azonban nagyobbára felszínes, külsoségekben megnyilvánuló kereszténység volt. Keresztény mivoltunkat gyakran úgy lobogtattuk, mint valami alkalmi zászlót – néha hadilobogókra is a kereszt jelét tuzik –, kereszt tanításáról, Istennek mindenütt való jelenlétérol, a hit és a vallás parancsairól azonban megfeledkezünk. Hirdettük és hirdetjük, hogy Krisztus az életünk és a társadalmunk életének a királya, de elnéztük, hogy a tanításának sarkalatos tételeit a törvények szellemébol és a közéletbol elsikkasszák.

Pedig az Evangélium nem az ünnepélyes alkalmakkor, vagy a véletlenül összeverodo sokaságnak szól, hanem mindenikünknek külön-külön. A kereszténység nem valami elmosódó, bizonytalan tömegfeladat, hanem minden embernek a legszemélyesebb feladata. Ha tehát azt akarjuk, hogy Isten parancsait kötelezo törvényként a társadalommal is elfogadtassuk, nekünk a társadalom tagjainak kell elsosorban keresztény módon élnünk, gondolkoznunk és cselekednünk.”

( Püspöki körlevél , Gyulafehérvár, 1945. január 1. – Márton Áron Breviárium. Válogatta, az életrajzi adatokat összeállította, az utószót irta: Virt László. Kairosz Kiadó, 2001.82–83.)

 

Elmélkedésünket egy imádsággal fejezzük be, abból az imakönyvbol, amelynek a címe: Maradj velünk .

Istenünk: te az élet Istene vagy, nem a halálé,

Te a szabadság Istene vagy, nem a rabságé.

Könyörgünk Hozzád: tégy minket készségessé,

Hogy felismerjük mindig a te akaratodat.

Add, hogy többre értékeljük mindig az igazi szabadságot,

mint saját kényelmünket.

Néped küzdo nép volt, Te vezetted ki oket a fogságból,

Te adtad nekik az Ígéret Földjét.

De hutlensége miatt próbára is tetted oket,

pusztai vándorlás volt a sorsuk,

ahol megkísértette oket a múlt,

ahol föllázadtak ellened és prófétáid ellen.

Urunk, Istenünk: azt akarod, hogy otthon legyünk ebben a világban.

Add, hogy felismerjük felelosségünket az emberekért, akikkel

együtt viseljük a mindennapok terheit.

Add, hogy rádöbbenjünk: fontosabb a szabadság,

mint az anyagi javak birtoklása.

Ne engedd, hogy elhatalmasodjon rajtunk a gyulölet,

az elégedetlenség. Add, hogy megtapasztalhassuk tetteidben

isteni erodet életünk minden napján. Ámen.

(Korzenszky Richárd: Maradj velünk .

Udvardi Erzsébet festményeivel. Szemimpex Kiadó, Bp., é. n. 121.)

 

 

 

 

III.

A megbocsátás, a békesség útja,

a labirintusból kivezeto út

Ének

Összegzés

Az arborétumban jobbra indulva a levendulaültetvény után a focipályához közel látható egy labirintus. Minden földrészen megtalálható a labirintus ábrázolása már az ókorban. Valami közös vágy és cél lehet az alapja. Legtöbben a halotti szertartás vagy a felnotté való beavatás jelének tartják. Szerintem mindketto. Nehéz elhagyni az ifjúságot, ezért a fiukat a felnottség elott kemény próbákkal avatták be, hogy elszakítsák oket a szülokhöz kötött élettol. Még nehezebb elhagyni az életet, elfogadni a halandóságot. A labirintus szakérto Candolini szerint sokak, sot mindnyájunk életében ott rejtozik a labirintus, ha Thészeuszként merünk küzdelemre indulni a rossz ellen. Nem könnyu elindulni az atyai házból, az ismeretlenbe, a félelmetesbe. Manapság egyre többen nem mernek elindulni, mert fogva tartja oket az anyai vagy apai szeretet, és foként a kényelem. Mások pedig valósággal menekülnek a kamaszkori viták után a szülok házából más világba, és nem számolnak a veszélyekkel, és ezért azok elnyelik oket.

Már az ókori afrikai és európai keresztény templomokba feltunt a labirintus ábrázolása. Több helyen Thészeuszt Krisztus eloképének tartották. Azt vallották: Krisztus az igazi Thészeusz. Krisztus belép sorsunk szövevényes útjaiba, amelyek az osbuntol kezdve a gonoszság útjai is, és ott középen, lelkünk közepén megküzd a Gonosszal. A labirintus befelé kanyargó útja a küzdelem útja.

Jézus bátran elhagyta názáreti otthonát, elindult ahogy már Mária a születése elott tette, és beállt a bunösök sorába a Jordán folyónál, alámerült a vízbe. Imádkozott és rászállt a Szentlélek galamb képében. Ezt a dicséretet és küldetést kapta: „Te vagy az én szeretett Fiam.” A megkísértése a Gonosszal folytatott küzdelem elso állomása, ahol Jésus lemond a földi dicso Messiás-király elképzelésrol. Nem a saját dicsoségét keresi, hanem Atyjáét, aki a Lélek révén szeretett Fiának nevezi, és nem királynak, aki minden népet, ellenséget karddal legyoz. Jézus örömhírt hozott a szegényeknek, a vakoknak látást, az elnyomottaknak szabadulást a Lélek erejében. (Lk 4,18–-19. vö. Iz. 61,1) Jézus megküzdött a sátánnal, és a gonosz szellemet sok emberbol kiuzte. Lukács evangélista Kafarnaumhoz köti az elso gyozelmét: „Volt a zsinagógában egy ember, akit egy tisztátalan lélek tartott hatalmában. Ez hangosan odaszólt: »Hagyd abba /a tanítást/! Mi közünk egymáshoz názáreti Jézus? A vesztünkre jöttél? Tudom ki vagy: az Isten Szentje.« Jézus ráparancsolt: »Elhallgass és menj ki belole! « Erre a tisztátalan lélek a földre sújtotta, kiment belole, anélkül, hogy bajt okozott volna neki.” (Lk 4, 33–35.) Jézus célja a gyógyítás, a gonosz lélek kiuzése. Vajon milyen gonosz lélek-lelkek vannak bennem? Örök kérdés, ha a vámos imáját komolyan veszem. Álélandó lelki tapasztalat, amely nem enged a földrol az égbe szállnom. Ha túllendülök, akkor nem az égbe szállok, hanem csak kirepülök a hintából és összetöröm magam.

Híres történet Jerikóé. Izrael népe hétszer kerülte meg ugyanabban az irányban Jerikót. A krétai labirintusnak is hét köre van. Nem véletlen, hogy van olyan labirintus ábrázolás, amely közepén Jerikó falai állnak. Ez a központ. A falakat le kell bontani, bontanod, bontanom. Milyen falakat? Mindenkinek magának kell keresnie a választ. Egy örmény evangélistáriumban az látható, hogy Jézus közeledik egy fához, amelynek lombjai között valaki van: Zakeus, a fovámos. Mögöttük Jerikó falai, baloldalon pedig egy nagy labirintus rajza. Jézus, amikor odaért Jerikóhoz, egy vak koldus kiáltott utána: „Jézus Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Lk 18,38) Mondták, hogy hallgasson, de o csak újra és újra kiáltotta, lényegében azt, amit a vámos a templomban hátul csendben mondott. Kérése egyszeru, világos: „Uram, hogy lássak.” Jézus fényt ajándékozott neki, hite megmentette. Jézus a Sátánnal való küzdelem segítségével észreveszi a gyöngét, nem kíván médiasztár lenni. Megkérdezhetjük: a vak ember a szemefényét visszakapva felismeri a világ világosságát? Ez már az o szabadságára van bízva. Reméljük, hogy az Úr lesz az o szemefénye, és talán mások gyöngeségét is a magáén keresztül látja.

Jézus sokaságtól kísérve ment végig Jerikón. Ebben a városban élt egy fovámos, Zakeus, akit a rómaiakkal való együttmuködés miatt és a nyereségvágya miatt bunösnek tartottak, nem szabadott vele érintkezni egy igaz zsidónak. Talán Lévi ismerte és beszélt már róla Jézusnak. Lévi vámos volt, akit Jézus mégis magához hívott (Lk 5, 27–32), és utána a vámosokkal teli teremben részt vett a lakomán. A farizeusoknak és az írástudók, az erkölcsi magasságból kiindulók vádló kérdésére Jézus ezt felelte Lukács szerint: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bunösöket, hogy tartsanak bunbánatot.” Jézus is bunösnek tartja Lévit és a vámosokat, gyógyulásukat kívánja és elosegíti.

Zakeus talán Lévitol és társaitól hallott Jézusról. Alacsony volt és bunösnek tartott, mi mozgatta ot, hogy lássa Jézust, hogy talán még nevetségessé is váljon egy ilyen gazdag ember? Talán nem tévedünk abban, hogy belül ot is izgatta a bun kérdése, a Lévitol hallottak, és ezeknél is jobban Jézus irgalmas prófétai gyógyításai, a bunösökhöz való különleges viszonya. Talán Lévi hívta fel Jézus figyelmét a fán levo Zakeusra? Vagy a Lélek súgta meg neki, hogy kirol is van szó? És Jézus elfordult az ot követok, ünneploktol, és föltekintett a fára. Zakeus a fügefára, a megtérés fájára mászott fel. Az élet fájára. És Jézus megszólította: „Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.” (Lk 19, 5) Vajon engem is hív Jézus a labirintus központjában? Bátorság példája Zakeus, mert odaállt a méltatlankodók elé és Jézus elé, és megígérte, hogy négyszer annyit ad a megkárosítottaknak, és vagyona felét szétosztja. Erre Jézus így válaszolt: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen o is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.” (Lk 19,10) Zakeus legyozte magában a Sátánt, a Minotaurust Jézus segítségével. De mi lesz ezután? Hogyan fog élni? Milyen módon tér vissza a labirintus kijáratához, a saját házához és utána hogyan élt? Nem tudhatjuk. Jól használta fel a rá bízott, korábban kizsákmányolással szerzett minákat? Inkább önmagunktól kérdezzük meg ezeket, többet érünk vele az üdvösségünk szempontjából.

Az Apostolok Cselekedetinek elso részében Péter apostol áll központban. Péter, aki olyan magabiztos volt, és megaláztatott, mielott a kakas megszólalt volna. Péter imádság közben álmot látott, amelyet nem értett (ApCsel 10,9). Álmában olyan állatok evésére bíztatta az Úr, amelyet Mózes törvénye szerint tilos enni. Új törvény felé indítja álma, ami tilos volt, most már nem az. Már nyitottabb, alázatosabb lett Péter, elmélkedik a látomáson. És utána hamarosan megérkeznek Kornéliusz római százados szolgái. Hívják ot, hogy jöjjön el házába. Zsidóként nem léphet be római házába, de Péter az álom hatására belép Kornéliusz házába, és beszélni kezd: „Valóban el kell ismernem, hogy az Isten nem tesz a személyek közt különbséget, mindenki kedves elotte, aki féli és az igazsághoz igazodik, bármely nép fia is.” Péter elismerte a rómaiak, az eredetileg sokistenhívok Isten elott való kedvességét. Péter az igazságot Jézusban ismerte fel. Kérdés számunkra a mai világban, amelyben egyre kevesebb a keresztény, hogy a Jézusban hívok az ateisták, muszlimok, buddhisták istenkeresését mennyire tudják elfogadni? Mennyiben láthatjuk bennük a Szentlélek muvét? II. János Pál pápa és ot követve Benedek pápa is Asszisziben együtt imádkozott sokféle világvallás vezetoivel. II. János Pál a teljes igazságot Jézusban ismerte fel, de mint Jakab atya tavaly mondta, elismerte, hogy a Szentlélek muködik minden imádkozó emberben.

A Sátánnal való küzdelemhez a Lélek bátorsága és az imádság ereje kell. Erre mutatott többször is példát II. János Pápa. Arturo Mari, a pápa fényképésze és barátja több ilyen esetet is leír aTalálkozunk a paradicsomban címu könyvében (fordította Rigó András, Heti Válasz Kiadó, 2008). Így ír a szerzo: „Én konkrétan háromnak voltam szemtanúja, ezek hasonlóan játszódtak le: az embertelen üvöltés, a baljóslatú tónus és a habzó száj minden alkalmat végigkísért. Egy spoletói no esete is élénken él az emlékezetemben, aki a VI. Pál teremben tartott audienciára nem sokkal esküvoje után, férjével érkezet. Amikor a no a Szentatyára kezdett kiabálni, Cagliari érseke odafordult hozzá – vagy az ördöghöz, aki benne lakott –, és így figyelmeztette: »Sátán, engedelmeskedj – a pápával állsz szemben!» Nem sikerült lenyugtatnia. A no megkínzott ember módjára, mint egy vadállat üvöltött. A Szentatya egyszer csak odament hozzá, megáldotta, és a fejére tette a kezét. Amikor erre a no megnyugodott és felnyitotta szemét, tekintete olyan nyugalmat sugárzott, mintha legmélyebb álmából ébresztették volna fel. Olyannyira kimerült, mintha csak egy ütközetben vett volna részt.” (I.m. 30–31.) Érdemes megfigyelni a történetben, hogy az engedelmeskedésre into parancsszóra nem nyugszik meg a no lelke, tovább üvöltött. II. János Pál áldó szavai, imái, fejére tett keze azonban megnyugtatták lelkét, elszállt belole a rossz lélek.

A labirintus bevezeto kanyargós útja a küzdelem útja. Középpontba érkezés a kérdésekkel való találkozás pontja. Mi az életem legfobb célja? Milyen vágyaim vannak? A kifelé menet még nehezebb. Még türelmetlenebbek vagyunk, szeretnénk átlépni, gyorsan, racionálisan megoldani a feladatot. Nem akarunk a lábunknak engedelmeskedni, nem akarunk a testbol feltöro érzésekkel találkozni.

Candolini szerint egyik legtitokzatosabb kérdés a labirintustörténettel kapcsolatban: miért kellett Ariadnének fonalat adnia Thészeusznak, ha csak egy út vezet kifelé? Candolini szerint a fonál szimbólum, a másik nem felé vezeto út, a szeretet, a szerelem útjának szimbóluma. Még nehezebb kérdés: Ariadné valóban szerelmes lehetett Thészeuszba vagy csak menekült a királyi udvar buneitol, rossz légkörétol? Vagy csupán rajongott a gyoztesért, akivel büszkélkedhet? Vajon Ariadné nem lett-e bunös azzal, hogy elárulta féltestvérét, a Minotauruszt? Ismerjük a dicsoséggel kezdodo mítosz szomorú folytatását. Thészeusz elhajózott Ariadnével, majd egy szigeten ott hagyta. Sok zenemu, költemény címe Ariadné panasza. Vajon csak hutlen bunös volt Thészeusz? Legtöbb variáció szerint Ariadné nélkül nem gyozött volna Thészeusz. De hogy miért nem, ez igazában érthetetlen, ha a félisten hos tetteit vagy a labirintus egyetlen útját nézzük. Vagy Thészeusz talán rájött, hogy nem is igazában szereti ezt az alig-alig ismert rajongóját? De miért vette felségül Athénben Ariadné testvérét? Buntudatból vagy szerelembol? A latin mondás szerint: szeretni és bölcsnek lenni még az istenek számára is szinte elérhetetlen feladat. A kifelé vezeto út az érzelmek útja.

Az elmélkedés végén hadd adjak újra egy feladatot. Az a kérésem, hogy keresse fel mindenki, aki képes rá, az arborétumban levo labirintust. Járjátok lassan végig. A kaputól jobbra kell lefelé menni, elhaladni a levendulás mellett végig, és a futballpályától balra lesz a fehér kolapokkal kirakott labirintus. Ha többen közösen mentek le, akkor egy-egy ember indulása között legalább egy perc különbség legyen.

Befelé a hangokra figyeljetek, madarak, fák, az arborétum, a környezo házakból jövo hangokra, a szívetek, vágyitok, küzdelmeitek hangjára. Középen álljatok meg, közel van egy

tölgyfa. Kifelé jövet pedig a szeretetrol, a kapcsolataitokról elmélkedjetek. Nézzétek a szép természetet, a fákat, a színeket. A természet szépsége legyen a vezetotök.

 

Imádsággal fejezzük be elmélkedésünket:

„Urunk: Köszönjük, hogy számodra nincs idegen: köszönjük, hogy bennünket is megszólítasz, még akkor is, ha bunösök vagyunk, akkor is, ha az emberek nehezen vagy egyáltalán nem akarnak elfogadni bennünket. Te látod mindannyiunk életét, ismered rejtett gondolatainkat, eloled semmit el nem titkolhatunk. Köszönjük, hogy nem azért jöttél, hogy elítélj mindenkit, hanem azért, hogy fölemelj mindannyiunkat. Azért jöttél, hogy életünk legyen: hogy életünk sivatagában élteto forrás legyél. Kérünk, Urunk, segíts, hogy mindig a Te igazságod után szomjazzunk, és kérünk, szomjúságunkat Te csillapítsd, hogy hittel hirdethessük minden embernek: valóban Te vagy a világ Üdvözítoje!”

(K. R.: Maradj velünk , I. m. 101.)

IV.

Megváltozásra, megtérésre indítás

Lukács evangéliuma és a Regula tükrében

ének

Az egyik legszebb liturgikus élményem a gyori görögkatolikus templomhoz fuzodik. Tavaly nagyböjtben az eloszenteltek liturgiájára gondolok. Körülbelül 40 görögkatolikus kispap énekelt, az elöljáróikkal, a parokhus atya vezetésével. A lélekemelo hosszú liturgia után befejezo énekként újra és újra ismételve felhangzott a bal lator imája: „Jézus, emlékezzél rám, ha majd eljön a te országod.” (Lk 23,42) Nagyon szép az erre a szövegre énekelt taizei ének is. A katolikus egyház sajnos ezt a biblikus részt nem igazán énekli, talán a „diadalmas igazságot” hordozó gondolkodásmódja nem tudta magára venni a bal lator imáját. Lukács evangéliuma szerint pedig o az elso, aki meglátta Jézus országát: Jézus életébol, szenvedésébol és a hozzá fordulásból fakad a bal lator üdve. Érdemes ezen tunodni a Boldogasszony-kápolna mellett álló kereszt elott. Egyedül Lukács, az irgalom evangéliumának írója mondja el a bal lator történetét. Ránk jellemzo, hogy mennyire hangsúlyozzuk a szörnyu fájdalmakat szenvedo Jézus fönséges, másra gondoló irgalmát. „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

Szent Benedek Regulá jában ezt kéri tolünk: „Teljes lelki vággyal kívánd az örök életet.” A IV. fejezetben, a lelkiismeretvizsgálat fejezetében közvetlenül melléje helyezi a következo mondást: „A halál naponként ott álljon szemed elott.” A haláltól vagy az idosebbé válástól való félelmet legyozo ero az örök élet szelíd fényére, isteni ölelésre törekvo gondolat.

A mindennapok iránti felelosségre intést tartalmazzák a következo szentenciák, nehogy az örök élet vagy a halál a minden mindegy gondolatát ültessék el bennünk. „Életed tetteire minden órában ügyelj. / Légy meggyozodve arról, hogy Isten mindenütt figyel rád.” A 'figyel' szó itt szereto figyelmet jelent. Milyen lesz a paradicsomban nem tudhatjuk, nem lehet gondolatokkal átfogni, csak arra gondolni, milyen jó lehetett a tékozló fiúnak az atya ölén megnyugodni.

A tavalyi lelkigyakorlatban hallottuk Szent Ferenc mennyire fontosnak tartja az imádságban az ellenségszeretetet. Szent Benedek is ezt a legküzdelmesebb erényt többféleképpen körülírva próbálja a szerzetes szívére bízni: „Ne engedd kitörni haragodat. / Ne légy haragtartó. / A rosszat rosszal ne viszonozd. / Méltánytalanságot ne tégy, ha pedig veled szemben követték el, békén turd el. / Szeresd ellenségeidet. / Ne szidalmazd azokat, akik téged szidalmaznak, hanem inkább áldjad oket. / Az igazságért az üldözést viseld el.”

Az erénykatalógus végén újra szívünkre beszél Benedek: „Ellenségedért Krisztus szeretetében imádkozzál. / Haragosoddal még napszállta elott békülj ki. / És Isten irgalma felol soha kétségbe ne essél.”

A mindenkit szidalmazó világunkban nehéz szavak ezek. Kérdezzük meg magunktól: Nem szidalmaztam az engem bántókat? Ha gondolatban, akkor értheto. De törekedtem-e rá, hogy gondolataimat az evangélium szavaival ki- és fölváltsam? Esetleg tudtam-e áldani oket? Békén turtem a méltánytalanságokat? Sikerült-e haragomat megfékeznem?

Meg kell vallanom számomra is ezek a legnehezebb kérdések. Egyénileg magam számára, gyarlóságom miatt. Másrészt mint oblátusrektor számára. Vajon nem túl sok az oblátusok között is a másikra való neheztelo szó? Vajon nem túl sok-e az erkölcsi ítélkezés? A másik gyöngeségét látom, a magamét akarom-e látni? A gyengeségem alázatra tanít. Ha nem akarod látni gyöngeséged, nem akarsz a földre nézve járni. Mások gyöngeségérol való beszéd, nem épít senkit, nem növel bennünk, kivéve ha gyógytani akarjuk, ha javát akarjuk. Ha a Szentlélek által jövünk rá testi és lelki gyöngeségünkre és elfogadjuk azt, segítségét kérjük, akkor növekedhetünk Isten erejében. Persze nem mindenkinek szabad feltárni gyengeségem, mert sokan tovább mondják álszent élvezettel, és sokan kihasználják, romlásomra fordítják. Jézus Krisztus és lelki követoi azonban együtt tudnak érezni gyöngeségeinkkel, mert az Úr is mindenben kísértést szenvedett.

Tudok-e köszönetet mondani azért, ami van? Otthonomért, életemért, a másikért? Megfontolom-e idonként, miért lehetek hálás életemben? Tudtam-e elég köszönetet írni az oblátustársaim lapjára?

A harag és mások elvetése sokszor összefügg félelmeimmel, amelyeket részben ismertek, részben nem ismertek számomra. Gyerekkori félelmek, vagy oseim nem ismert félelmei, felnottségem félelmei, öregségem, betegségem, egyre gyöngébbé válásomtól való félelmek sokszor fontos forrásai elégedetlenségemnek a világgal szemben. Eloször a földre kell néznem, hogy lássam, elfogadjam a bennem levo realitást. Ezután viszont a növényeket, például a napraforgót jó utánoznom. A Napra nézzek, hogy fény áradjon gyenge testembe, lelkembe.

Anzelm Grün így gondolkodik a félelemrol: „A gondolatokkal folytatott párbeszéd elsosorban a félelem esetében célszeru. A félelemnek megvan az értelme, és mondani akar nekem valamit. Félelem nélkül nem lenne mértékem sem, akkor állandóan túlterhelném magam. De a félelem gyakran gátol engem. Ha beszélek a félelemmel, felhívhatja figyelmemet egy helytelen életszemléletre. A félelem gyakran a tökéletesség eszményébol ered. Félek, hogy nevetségessé válok, hogy hibát követek el. Nem merek beszélni a csoportban abbéli félelembol, hogy esetleg dadogni fogok, vagy a többiek nem találják jónak. Félek felolvasni, mert elakadhatok. Itt a félelem mindig túlzott elvárásokra utal.

Végeredményben a büszkeség az, ami a félelmet okozza. Ezért a félelemmel folytatott beszélgetés alázathoz, humilitas hoz vezethetne engem. Kibékülhetnék saját határaimmal, gyengeségeimmel és hibáimmal: 'Szabad nevetségessé válnom. Nem kell mindent tudnom.'

Vannak azonban olyan félelmek, amelyek nem egy helytelen életszemléletre utalnak, hanem szükségszeruen az emberi léttel függnek össze. Ezek: félelem a magánytól, a veszteségtol és a haláltól. Minden emberben ott rejlik egy szemernyi halálfélelem. Némelyeknél ráadásul gyakran fenyegetoen bukkan elo. Ilyenkor fontos lenne beszélnünk a félelemmel: 'Igen, mindenképpen meg fogok halni.' A félelem segíthet nekem, hogy kibéküljek a halállal, beleegyezzem, hogy halandó vagyok. Ha a félelem mélyére nézek, és engedem, akkor a félelem közepette mély békét érezhetek. A félelem átváltozik lelki nyugalommá, szabadsággá és békévé.” (Anselm Grün: A mennyország benned kezdodik . Jel Kiadó, 2009, 111–112.)

Jézus megjelent a róla beszélgeto tanítványoknak, akik Emmauszból visszatértek.

Jézus így köszöntötte oket és a többieket: „Békesség nektek!” (Lk 24,36) Salom – „béke”, ebbol a szóból származik a szent város, Jeruzsálem neve is. Gondoljuk meg, Jézus szidhatta volna az apostolokat, különösen is Pétert, aki háromszor tagadta meg. Kifejezhette volna csalódását. 'Hát így szerettetek engem? Hát így hittetek szavaimban? Nem ezt vártam volna toletek.' Ahogy a tékozló fiút is fogadhatta volna az apja fejcsóválva: 'Nem ezt vártam volna toled, de azért örülök, hogy itt vagy, gyere be velem a házba.' Mennyire nagylelku és dicsért lett volna az apa. És a bátyja sem haragudott volna meg, ha méltányossági okból beengedi apja a csavargó, az apai örökséget erkölcstelenül kikéro, eltékozló testvérét. A földön valóban meg kell gondolnunk, hogy az igazság és szeretet ne essen távol egymástól.

A tanítványok megijedtek Jézustól, talán azért mert ok is ilyen emberi, kissé vádló kérdéseket vártak, sot a halottak visszatéro, megbántott szellemétol való általános félelem is elfoghatta a szívüket. Jézus azonban a jóra terelo kérdések, a lélek békéjének Mestere: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok.” (Lk 24. 38–39.) Majd hozatott halat és evett belole. Étkezéssel zárul a jelenet, mint az emmauszi úton való találkozás is. A halból étkezés jelképezhette, hogy Jézus teljes embersége támadt fel, másrészt a tanítványok foglalkozását is. Mintha Jézus azt mondaná: Ugye ti halászok vagytok, együtt ültünk a bárkában a Genezáreti tónál. De lehet szimbolikus értelmezése is: a hal jelkép, a kenyértörés, a kereszten megtöretés, az átváltozás értelmére világít rá. A hal szó görög betui ugyanis kiadják az evangélium lényegét: 'Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó'. Ezt megértve az osegyházban a kenyeret és a halat egy tálban ábrázolták, hogy jelezzék a kenyér jelentését.

Bunbánatunk célja a föltámadás, Jézus föltámadásában, átváltozásában való részvétel. Kérjük, hogy Jézus dicso jelenléte, dicsosége töltse be lelkünk, testünk templomát.

Néhány lelkiismereti szempontot állítsunk magunk elé Az önvizsgálat útján címu írás alapján, kérdésekkel fejezzük be elmélkedésünket:

•  „Hazugságban élek-e azzal, hogy a kellemetlennek tuno valós tényeket látatlanba veszem, nem akarom elfogadni?

•  Vajon szeretetbol mondom-e meg másoknak az igazságot, vagy csak kínozni, megalázni akarom oket?

•  Vajon magamnak is hazudok-e ködös szándékokkal, ígéretekkel, vajon a valóságból az álomvilágba menekülök?

•  Mi magatartásom igazi indítéka: érvényesülési vágy, hiúság, hatalomra törekvés? Fölébe helyezem-e ezeket az igazságnak?

•  Törekszem-e a társadalmi és az egyházi életben is, hogy az igazságot szeretetben szolgáljam, vagy fanatikusan, részrehajlóan, másokra való tekintet nélkül a saját felfogásomat akarom érvényesíteni?

•  Vajon viták alkalmával olyan indulatos a beszédem, hogy már senki sem tud meghallgatni, sem beszélgetni velem?

•  Vajon egész magatartásom és beszédem polemikus, vitatkozó jellegu-e, ahelyett hogy másokhoz kapcsolódó lenne?

•  Tudok-e még másokat igazán meghallgatni? Komolyan törekszem-e arra, hogy a való tényeket lehetoleg pontosan megértsem, hogy azokra tárgyilagos választ adhassak?

( Johannes Gründel: Az önvizsgálat útján . Bécs, 1979, 39–40.)

 

 

 

V.

Az apostolok útja a Szentlélekben

Ének

Összefoglalás

 

Lukács evangéliuma Teofilnak szóló ajánlás után a templomban kezdodik, az egyetlen jeruzsálemi templomban, amely helyén ma az aranymecset áll. Csak a siratófal látható a templomból. Az evangélium utolsó mondata újra a templomra utal. Mikor Jézus fölment a mennybe, a tanítványok visszatértek Jeruzsálembe, és „nem hagyták el a templomot, hanem szüntelenül dicsoítették az Istent”. Sokan úgy tartják, hogy a bencés Dormitio Apátság ott áll, ahol Jézus fölment a mennybe, illetve Mária elszenderedett, fölvétetett a mennybe, a Szentháromság közössége várt rá.

Az Apostolok Cselekedetei beszéli el Krisztus mennybemenetelét, Jézus tapintatosan nem válaszolva a tanítványok rossz kérdésére („Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?”) inkább megmondja a valódi célját az eltávozásának: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, ero tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamariában, sot egészen a föld végso határáig.” (ApCsel 1, 6; 8.) A tanítványok lejöttek a Olajfák hegyérol az angyal intésére, és az emeleti teremben együtt imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt (vö. ApCsel 1, 12–14.). Örök kérdés: hogyan legyünk tanúk? A Lélek töltötte el oket, imádkoztak a bátorságért, bölcsességért.

Lukácsról azt tarjuk, hogy antiochiai, pogány származású 'orvos', aki Pál apostol társa volt. A szíriai Antiochia a keresztények központja Jeruzsálem mellett, itt nevezték eloször oket el Krisztusról keresztényeknek, krisztusiaknak. Péter sokáig itt tartózkodott.

Stöger szerint: „Lukács vándorként ábrázolja Jézust. Vándorol gyermekkorában, vándorol galileai muködése idején, a nagy 'körúton', sot még feltámadás után is (Lk 24, 13 kk). Galileából Jeruzsálembe megy, onnan a mennybe száll, hogy elküldje a Szentlelket, akinek ereje vándorló tanúkká teszi az apostolokat.” ( A. Stöger: A Lukács evangélium . Prugg Verlag, Eisenstadt, 1975, 10.)

Munkácsy Mihály Golgota (eredetileg: Beteljesedett!) címu festményén Jézus még él, imádkozik nagy kínok között az Atyához. Egy fehér lovon ülo fehér ruhás férfi néz vissza rá. Várhelyi Ilona szerint ez a férfi nagyon hasonlít Krisztushoz, különösen is Krisztus Pilátus elott címu festményével összevetve. A lovas Jézus halálát várja. Jézus lelkét leheli rá, a Szentlelket, hogy elindulhasson az Ige. Várhelyi Ilona szerint a Jelenések könyvének megjelenítésérol van szó. „Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ül, azt Huségesnek és Igaznak hívták. Szeme olyan, mint a lobogó tuz, fején ékes korona. Neve fel van írva,de senki sem ismeri, csak o maga. Vértol ázott ruha van rajta, a nevel: Isten Igéje.” (Jel 19, 11–13.) A ló elott egy mellét vero kék ruhát férfi rohan. Valószínuleg ez Pál apostol alakja. Mikor Pécsett voltunk, és Munkácsy képeit néztük, mellettem valaki megjegyezte. milyen vékony az egyik lába. A másik oldalon egy orvos állt mellett, aki azt mondta, hogy van ilyen betegség, így néz ki. A sieto ember világoskék ruhaja a hóhér ruhájához hasonló. (vö. Obláció 2010/1 46–53.)

A lovas indulása jelkép: az Ige elindult a föld végso határáig. A apostolok többsége a legendájuk alapján Keleten halt meg, az ott élo zsidók, illetve Egyiptomban élok irányában indult a nagyobb térítés. Lukács azonban, mivel görög muveltségu volt, a görög-római világban terjedo Igét akarta bemutatni. Eloször Péter lépte át a törvény határát, majd a mellét vero Pál, aki saját megtéro útját ajánlotta a hallgatóinak is.

„Akik az István miatt kitört üldözés elol szétszéledtek, eljutottak egészen Foníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, az evangéliumot azonban csak a zsidóknak hirdették. De akadt köztük ciprusi és kirenei férfi is, s ezek Antióchiába eljutva a görögökkel is szóba álltak: hirdették nekik Urunkat Jézust. Velük volt az Úr segítsége: sokan hívok lettek, és megtértek az Úrhoz. Ennek a híre a jeruzsálemi egyházba is eljutott, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor megérkezett és látta az Isten kegyelmét, boldog volt, és mindenkit buzdított, hogy ragaszkodjék az Úrhoz szíve mélyébol. Mert derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagyon sokan az Úrhoz tértek. Barnabás ezért elment Tarzuszba, hogy fölkeresse Sault. Amikor ráakadt, magával vitte Antióchiába.” (ApCsel 11, 19–26.)

Itt volt az elso apostoli zsinat, amelynek alapkérdése: a törvény, a körülmetélés szükséges-e az üdvösséghez? Péter szava döntött, Jakabnak néhány kérése volt, hogy a zsidókra tekintettel tartsák meg a megtért pogányok is. Pál és Barnabás egész tevékenységét átjárta a zsidó keresztények és a görög-római keresztények közötti vitákban való részvétel.

A Szentlélek indíttatására Pál átment Macedoniába és eljutott Athénba is. Ott elvitték Areopáguszra, mert a bölcsek kiváncsiak voltak az új tanításra. Híres beszédében a retorika szabályai szerint meg akarta nyerni akarta a hallgatóságot. Megdicsérte oket, mert mindenki dicséretre vágyik. Isten képéra való teremtetségünkbol következik ez a vágy bennünk. Ha Pál szidta volna oket, akkor nem is hallgatták volna meg oket. Ha szidjuk a muszlimokat vagy nem vallásosakat, akkor az önvédelembol, önérzetbol ok sem hallgatnak meg minket. Pál az ismeretlen Istenthirdette meg nekik. Az evangéliumban az ismeretlen Isten nyilvánul ki a kiválasztottaknak, köztük az emmauszi tanítványoknak. Nem könnyu dicséretet megfogalmazni, hogy az ne legyen hamis, ha nézeteink messze állnak egymástól. Ez a muvészet, a szeretet muvészete. Pál így kezdte beszédét: „Athéni férfiak! Látom, hogy igen vallásosak vagytok. Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen ez a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én az hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek.” (ApCsel 17, 22–23.) Még egy görög költore is hivatkozott. Amikor azonban Jézus feltámadására tért át, akkor elhallgattatták, máskor majd meghallgatjuk. Mondták. . Pál a zsidók elott az Írások alapján szónokolt, a görög bölcsek elott saját tudásukra, kultúrájukra próbált hivatkozni. A korinthusi szegények, nyomorultak elott viszont Krisztus keresztjét hirdette meg: „amikor nálatok jártam, testvérek nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettrol.” (1 Kor 2, 1–2.)

Pál apostol megtanulta, hogy nemcsak az evangéliumról kell elmélkedni, hanem a hallgatók vágyaira, természetére is gondolni kell. Isten irgalma, egíüttérzése lesz számára az új törvény. Sokkal késobb Don Bosco is ezért alapított oratóriumokat az utcán élo gyerekek részére, vagyis játéktereket, hogy otthont, megbecsülést adjon nekik. Utána lehet a fönt valókra fordítani a figyelmet. Az Algériában élo ciszterci szerzetesek sem találtak kapcsolatot a muszlimokkal, amíg az orvos szerzetes nem kezelt egyre többet és többet a falu lakói közül, az o révén fogadták szívükbe a muszlimok a keresztény szerzeteseket.

Pál apostolt vissza akarták tartani a Jeruzsálemi úttól, mert megjövendölte, hogy sokat fog szenvedni, és életére törnek, nem fogja látni a kis-ázsiai egyházakat. De Pál indult, mert szívében azt érezte, hogy az Ige hívja ot a Lélek által Jeruzsálembe. És így is lett. Amikor meg akarták lincselni a templom elott, csak a római katonáknak köszönhette megmenekülését.

Pál héberül szólt az ot körülvevo néphez, amely halálra szánta. Egyes szám elso személyben bátran elmondta életének történetét. Elmondta, hogy a törvény legbuzgóbb megtartója volt, Jeruzsálemben tanult, üldözte a keresztényeket. Damaszkusz közelében égi fényesség szólította meg. István megkövezését helyeselt, de az Úr a pogányok közé küldte ot. (vö. ApCsel 22, 1–21.) A zsidók ekkor rátámadtak, a rómaiak azonban elvitték és megkötözték. Pál megkérdezte: szabad-e római polgár lévén megkötözni ot? Ekkor elengedték. Pál, amennyire tudta védte magát, az áldozatot nem keverte össze az önfeladással. Eros én-tudata volt, és okos volt mint Odüsszeusz. Amikor a fotanács elé állították, tudta, hogy a farizeusok és szadduceusok között a feltámadás kérdése miatt nagy a feszültség. „»Testvérek, férfiak! Farizeus vagyok, farizeusnak a fia. A halottak feltámadásában vetett hitem miatt állok a fotanács elott.« Alighogy elhangzottak szavai, vita támadt a farizeusok és a szadduceusok kozt, és a fotanács két pártra szakadt.” (ApCsel 23,6–7) „A következo éjszaka megjelent neki az Úr: »Légy bátor! – mondta. Mert ahogy tanúságot tettél rólam Jeruzsálemben, úgy kell tanúságot tenned Rómában is.«” A templom sokszor áll a központban. A templom azonban elpusztult. A zsidók fellázadtak a rómaiak ellen, és Jeruzsálem a templommal együtt elveszett. Ez jelezte igazában a zsidó és pogány keresztények számára, hogy megszunt egy korszak, a mózesi törvény korszaka, és új korszak kezdodik.

Pál komolyan vette álmát, akár Péter az övét, mielott Kornéliusz százados szolgái megérkeztek. A bencés Anzelm Grün ezeket is a mélybol jövo lelkiségre való figyelés példáinak tartaná.

Az elmélkedések végén kérdéseket tehetünk fel magunknak. Hogyan tudtam dicsérni a társaimat? Milyen érzés volt jót írni róluk? Milyen érzés volt jót olvasni magamról?

Hogyan jártam meg a labirintust? Mire indított? Hogyan láttam az Algériában élo francia szerzetesek küzdelmét önmagukkal, a körülöttük levo békés majd egyre inkább eroszakos világgal? A csoportbeszélgetéseken erre keressük a választ.

 

ének