A SZERZETESI INTÉZMÉNY PÁTRIÁRKÁJA ÉS ELSŐ TÖRVÉNYSZERZŐJE.

268 táján született Esneh /Felső-Egyiptom/ városában, jómódú családból. Pogány nevelést kapott. A kereszténységgel csak 20 éves korában, Maximus császár újoncaként találkozott, Théba városában. Itt egészen idegen emberek nagy szeretettel fogadták és elhalmozták minden jóval. Ez az önzetlen odaadás annyira meglepte az ifjú katonát, hogy többet akart tudni a bennük lévő hatalmas erőről.

Megtudta, hogy ezek az emberek keresztények és hisznek az örök életben és ennek reményében jót tesznek az emberekkel. Ez a válasz nagyon elgondolkodtatta, s elhatározta, megismeri a kereszténységet.

Seregét váratlanul feloszlatták, s ő visszatért szülőföldjére. Itt Skénésit nevű helység elhagyott Szerápis templomába vette be magát és a környék keresztényeinek útmutatásával készült a keresztség felvételére.

Amikor megkeresztelkedett aszkéta életmódra tért át és szívesen tanulmányozta az önsanyargatásról szóló műveket, emellett szívesen foglalkozott szegényekkel és betegekkel.

Az emberek nagyon megszerették Pachomiust, s így nem volt nyugta tőlük; ezért beljebb húzódott a hegyekbe és egy Palemon nevű remetéhez csatlakozott, aki óva intette a remete élet nehézségeitől[1]. Az agg remete társakén 10-12 esztendőt töltött, mely idő nagy részét aszketikus gyakorlatokra fordította, a maradék idejében vezeklőingeket készített kecskeszőrből, melyek árát a szegények segélyezésére fordította.

325 táján elhagyta mesterét, és a tabennai[2] pusztába vándorolt, ahol imádságban egy alkalommal égi szózat végleges letelepedésre bíztatta.

A látomásról beszámolt Palemonnak. Ekkor mind a ketten arra helye mentek és kitartó munkával felépítették az első kezdetleges kolostort.

Palemon gyenge egészségére hivatkozva visszatért a remeteségbe, s helyére Pachomius legöregebb bátyja, János, lépett, akit öccse szigorú életvitele vonzott be a kereszténységbe. Amikor kolostoruk már elég tágas volt, Pachomius Istenhez fordult tanácsért, mert úgy érezte, már több tanítványt is képesek fogadni.

Az Úr elküldte, hozzá angyalát és azt mondta neki háromszor: „ISTEN AZT AKARJA, HOGY SEGÍTSD AZ EMBEREKET A VEZEKLÉSBEN!”

Így rövid idő alatt tanítványainak száma több száz lett és alig győztek nekik új cellákat építeni. S nem sokára a második és harmadik kolostor felépítésére is sor került.

A női nem is igényelte az új tanítást. Húga jött hozzá egyszer látogatóba, de ő nem személyesen ment elé, hanem üzent neki, hogy él és egészséges, s hogy húga nyugodtan haza mehet; de ha ezt az életet kívánja élni akkor tudassa vele mihamarabb és ő megépíti neki a szükséges kolostort. A testvér rövid gondolkodás után igent mondott. Így nemsokára megépültek az első női kolostorok Tabennában és Tezmineben, ahol több száz hajadon és özvegy talált lelki megnyugvásra.

Ezen munkák után, Pachomius nagyon fontos feladatának tartotta, hogy a kolostori életet megszervezze és megalkossa az ilyen együttélés szabályait. Ezen munkássága századokra szóló volt.

A szervezet élére az apátot állította, akinek korlátlan hatalma volt a kolostorok és a szerzetesek fölött. Szabályozta a liturgiát, s a munka egyenlőképpen való elosztását.

A szerzetesi fogadalmak közül a szegénységet tartotta a legfontosabbnak, szigorú klauzúrát rendelt és egyforma szerzetesi ruhát adott szerzeteseinek.

Szent Pachomius mindvégig gondos atyja volt „fiainak”. Sok nehézségekkel kellett megküzdeniük: többször kifosztották és megrohanták kolostorait a beduinok, belső bajok, külső rágalmak bántották. Küzdöttek a pestissel, mely több száz szerzetesének halálát, majd végül az ő életét is kívánta, pont akkor, amikor a püspöki bizottság előtt ártatlanságát is bizonyította az őt ért rágalmak ellen.

Alapítása virágzott és terjedt a földön. Halálakor közel 2000 volt követőinek száma. A szerzetesség túlélte a remeteséget, s még a mohamedán uralom alatt is sokáig tartotta magát. A XI. században sorvadt el a szoros értelemben vett pachomiusi szerzetesség, de tovább él az új hajtásokban: a kolostorok kongregációban való egyesítésében, a közös imádságban és a közös munkában, a közös szabályban és a közös életben, mely Pachomius óta szorosan összeforrt fogalmak a szerzetesi élettel.

ÍGY JOGGAL NEVEZHETŐ PACHOMIUS A SZERZETESSÉG ATYJÁNAK.