II. Igent mondani a felebarátra 

A keresztény ember nemcsak önmagára mond igent, hanem felebarátjára is. Mit jelent ez az igen? Az igen ebben az összefüggésben azt jelenti: Jelen vagyok azon ember számára, aki találkozik velem. Megajándékozom a másikat szeretetemmel, gondoskodásommal (Gyökössy). Embertársammal szemben szeretettel és nyitottan állok.

Az igen azt jelenti, hogy kész vagyok a másikkal találkozni. „Életünk találkozásaink története”. A találkozások fontosak. Főleg, ha egyik ember a másikat beengedi a benső életébe és ott helyet ad neki. Ha oda tud figyelni, ha valaki a másikkal együtt beszél vagy hallgat, örvend vagy szenved. Ha problémák és konfliktusok esetén közösen keresik a megoldásokat. Mily fontos ez például egy családban! 

Ma bővében vannak azok az emberek, akik beszélni tudnak. Azonban hiányzanak azok az emberek, akik odafigyelni tudnak. Ma a vitatkozások korát éljük, mindenről vitatkozunk órák hosszat, napok hosszat. Milyen jó ha valaki öt percig odafigyel, anélkül hogy az órájára nézne. Milyen értékes ajándék az idő, amit valaki a másikra szán. 

A felebarátra mondott igen azt jelenti tehát, hogy a másikat megajándékozom szeretetemmel, szívem szeretetének egy darabját neki adom. Mindenkinek az a feladata, hogy magának ismételten feltegye a kérdést: Ki számára élek? Ki vár arra, hogy valamit a szeretetemből ajándékba kapjon?

Nemcsak olyan emberek vannak, akik közel állnak hozzám, szülő, testvér, rokonság, hanem munkatársak, betegek, nyomorékok vagy idősebb emberek - hozzá még mindaz, akivel ma egy pillantást váltok, szót váltok, mindaz, akinek ma szolgálatot tehetek.

Tolsztoj az egyik elbeszélésében egy királyról beszél, aki felkeresett egy remetét, hogy néhány dolgot megkérdezzen tőle. Egyik kérdése így hangzott:„Melyik ember a legfontosabb számomra?” „Az, aki éppen előtted áll.” - hangzott a válasz.

Ki lehet ez? Az utcán lévő gyalogos, a kalauz, a munkatárs. Az a sok ember, aki találkozni fog velünk, olyanok, akiket már ismerünk, és olyanok, akiket első alkalommal látunk. De mindnyájuknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, egyformán fontosaknak kell lenniük számunkra. Azokat, akiket nem szívlelünk, nem szabad kizárnunk szeretetünkből. „A felebarát nem az, akit szívlelek, hanem az, aki közelembe kerül, kivétel nélkül.” – mondja Edith Stein.

A szeretet abban áll, hogy elfogadom a másikat, hibái ellenére vagy inkább éppen miattuk. Ha embertársaimat szorongató vagy kényelmes elhárítással elkerülöm, akkor nem megy jól a világon, meghal a bizalom, egyre több kitaszított, otthontalan, elmagányosodott és kétségbeesett ember lesz ...

Szeretni azt jelenti: építek és nem rombolok - összekötök és nem elválasztok - ajándékozok és nem akarok mindent birtokolni - összegyűjtök és nem szétszórok - megbocsátok és nem tartok haragot - hiszek és nem kételkedem - bizalommal vagyok és nem gyanúsítok - odafordulok és nem elfordulok - remélek és  nem siránkozom - odafigyelek és nem kioktatok.

Jó annak, aki ismételten megtapasztalja, hogy őt valaki szívesen elfogadja, aki gyakran átélheti a beszélgetés, a megszólítás és a kibeszélés gyógyító erejét! Mit képes jelenti egyetlen dicséret, egy szívből jövő elismerés egy megkínzott és hajszolt embernek. Hányszor kérik számon rajtunk ...

A mi feladatunk az művészet, hogy a következő lépéseket megtegyük. Ezek egyszerűek és gyakorlatiak: egy jó szót mondok, kezemet nyújtom - a közeli születésnapra gondolok- egy apróság miatt is örülök és azt kifejezésre juttatom - a virágokat megcsodálom - valaki számára ajándékot kigondolok - levelet írok, ha lehetséges - egy tévedést nem rovom fel - egy rossz szót nem sértésként értékelem - a jót továbbmondom, egy meleg kézszorítás, amikor a másik szomorú – türelmesesen elbeszélgetek a türelmetlen és a kellemetlen emberrel - együtt érző pillantás arra, aki rejtett szenvedést hord - figyelmes hallgatás, amikor mások hibáit látjuk - .....

Így néz ki a szeretet a gyakorlatban!

Minden ember Isten képmása, Jézus Krisztusnak az Istenembernek visszfénye, az Ő arca ragyog fel mindegyikünk mögött. És ezért érdemli meg mindenki odafordulásunkat. Krisztus után 200-ban írta Tertullianus:”Ha egyik testvéredet, egyik embertársadat látod, akkor Krisztust, az Urat láttad.”[1]

Aki nem szeret, elhibázza lényét és vele együtt életét. Sokat elérhet, azonban nincs körülötte élet. Egy hasonlat ehhez: A Szentföldnek két tengere van, a Holt-tenger és a Genezáreti tó. Mindkettőn átfolyik a Jordán. De mennyire különböző a kettő környezete! A Genezáreti tó körül virágzó mezőt, és várost város mellett látunk. A Holt-tenger körül csak sivatagot, homokot és csak homokot. Miért? A Genezáreti-tó továbbadja a Jordánt, amit kap. A Holt-tenger semmit sem ad tovább, csak megtart. - Aki csak megtart, az halott, pontosan ahogyan az első János-levélben áll: „Aki nem szeret (nem ad), az a halálban marad!” (1 Jn 3,14).

Egy kis indiai történet a következőt meséli el: Az egyik indiai tartományban egy fiatal király került az uralkodói székbe. A hódoló írások, amelyek mindenhonnan érkeztek hozzá, áradoztak. Közhelyek, sablonok voltak.

A fiatal király valamivel pontosabban akarta tudni, mit tartanak róla az emberek. Ezért több városba elküldte a követeket azzal az üzenettel, hogy a következő napokban megfogja őket látogatni és személyesen fogadja jókívánságaikat és hódolatukat. Mindegyik város azon fáradozott, hogy a királynak a legnagyszerűbb fogadást készítse elő.

A fiatal király szolgájával teljes titokban egy koldusruhát szereztetett be. Egy lovon, amellyel valóban semmiféle pompát nem lehetett elérni, belovagolt az első városba. A piactéren mindenki együtt volt. Odalovagolt a városi elöljáró tribünje elé és azt mondta: „A királyt várjátok. Itt vagyok.”  .... Majd a város elöljárója nevetni kezdett ezen a tréfán. ...... Itt fontosabb tennivaló van.

A következő városban ugyanígy cselekedett a király. Megmondta, hogy ki ő, és kérte, hogy kezdjenek hozzá a fogadáshoz. ...

A harmadik városban egyáltalán nem volt az embereknek humora. A koldusnak öltözött királyt félholtra verik, megszánta egy egyszerű asszony, aki a vérző embert a házába cipelte és ápolta.

Tanácstalanság uralkodott mind a három városban, miért nem érkezett meg a király. Egy kis idő múlva kastélyába hívatta a három tisztségviselőt - és az asszonyt is, aki segített rajta. Nagy volt a rémület, amikor a király királyi öltözetét ledobta és megint koldusként mutatkozott látogatói előtt. Azután csak az asszonyt, aki egyedül törődött vele vezette az asztalhoz lakomázni.

Eddig a történet. Mindegyikünknek az a feladata, hogy ne tegye ölbe a kezét, hanem hogy a másikban ismerje fel Istent és szeresse. Alapjában véve mindig csupán egy érvényes normája van cselekedetünknek és ez a szeretet normája. Általam ajándékoz Isten a másiknak egy jó szót, egy „köszönömszépent”, egy nevetést, egy kis elismerést, valami védettséget-bensőségességet. „Ahol jóság és szeretet, ott lakik az Isten.”

Egyszer egy rabbi megkérdezett egy hívő zsidót: „Mikor enged az éjszaka a nappalnak? Miben ismerni fel a felkelő hajnalt? Megpróbálkozott egy válasszal: „Ha az ember az első fénysugarat meglátja az égen. Vagy amikor egy emberi arcot meg lehet különböztetni egy bokortól.” - „Nem” vetette közbe a rabbi, „az éjszaka akkor enged a nappalnak, ha valaki a másiknak az arcában felismeri testvérét. Ameddig ez nem történik meg, az éjszaka még bennünk van.”

A Szentírásban található az irgalmas szamaritánusról szóló ismert példabeszéd.: Egy szamaritánus segített egy emberen, aki rablók közé került és azok összeverték. Azonnal segített neki, bár a szamaritánusok és a zsidók nem voltak jóban egymással, hanem egymással ellenségességben éltek (vö. Lk 10,25-37).

Egy jó keresztény éppen úgy cselekszik mint az irgalmas szamaritánus. A legkézenfekvőbbet cselekszi. Ott segít, ahol lehetséges. Szereti felebarátját. Semmi egyéni érdek, semmi egoista akarat, semmi önmagát kereső cselekedet nincs nála előtérben. Nem önmagával, hanem az embertársával foglalkozik. Számára nem valami fontos, hanem a másik, egy TE.

A következő történet bár már nem új, de képes bennünket minden alkalommal, ha halljuk, lebilincselni:

Egy újságírónő világutazása során egy afrikai leprástelepre érkezett. Ott megfigyelhette, hogy az egyik missziós nővér a leprás sebeit hogyan kötötte be. „Nővér”, szólította meg az újságíró, „csodálom Önt, még egy millió dollárért sem tudnám ezt megtenni. Én sem.”  - válaszolta a nővér.

Egy nagyszerű, kiváló válasz, amit a nővér a kérdezőnek adott. A két szó ”Én sem” valami egészen nagyszerű dolgot, valami egészen döntőt árul el nekünk: Vannak olyan teljesítmények az életben, amelyek pénzzel nem ellensúlyozhatók. És ezek a szeretet tettei. A jog csak egy szót ismer: elég, kötelességemet teljesítettem - és ez elég. A szeretet azonban ezt mondja: nem elég. A szeretet mindig többet akar, nem ismer határokat.

„Én sem”, mondta a nővér. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy a leprást nem az egymillió dollárért szolgálta, hanem Krisztus szeretete miatt. Szeretetének teljes erejével bevetette magát a betegért és azon keresztül Istenért, Krisztusért - még ha gyakran csak erőfeszítéssel is.

A történet nagyon érthetően elmondja nekünk: Más indítékok is vannak az embertárssal szembeni cselekedetre mint csak a pénz. Szeretet, a felebaráti szolgálat ..... Egyikünk sem mentesül a másik iránti felelősség alól. Senki sem mondhatja a világ történetének utolsó napján: „Őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9).

János evangéliumában áll egy mondat, amit érdemes meggondolni: „Aki azonban az igazságosságot cselekszi, az világosságra jut.” Az igazságot cselekedni az evangélium értelmében nem mást jelent mint: a másikat szeretni. Szeressük ezért a másikat! Ezzel ajándékozzuk meg magunkat leginkább. Mert a szeretet az egyetlen dolog a világon, amely növekedik, ha az ember ajándékozza.

„Ki az én felebarátom?” kérdezi a törvénytudó az irgalmas szamaritánusról szóló történetben. A kérdés hamisan van feltéve. Ha így kérdezem, a felebarátot megválaszthatom. De éppen ezt nem szabad tennünk.

Aki az irgalmas szamaritánusról szóló történetet nyugodtan olvassa és átgondolja, megkapja a helyes választ: Kinek vagyok én a felebarátja? És a válasz így hangzik: Bárkinek, minden embernek, aki az úton velem szemben jön, aki megkérdez engem, akinek szüksége van rám, akkor is ha azt nem veteti velem észre.

Minden ember az én felebarátom, szeretetemre-gondoskodásomra szorul, akkor is ha nem fekszik véresen és félholtan az úton. Ez magas mértéket kíván meg a belső és külső mozgékonyságban. Azonkívül az embernek szívre van szüksége és egy begyakorolt pillantásra. Aki csak önmagának a felebarátja, az vak lesz a bajban lévő másik számára.

A szeretet a szemnél kezdődik. Azonban az ember a sok nézéstől lelki szaruhártyát kaphat, így  a végül teljesen vak lesz.

I. Sz. Turgenyev: Krisztus 

            Ifjúként, szinte kisgyermekként láttam magam egy alacsony falusi templomban. Az ősi ikonok előtt vörös foltocskákban vékony viaszgyertyák pislákoltak. Sötét és homály volt a templomban ....

Sokan álltak előttem.

            Hirtelen valamiféle ember hátulról előrejött és megállt mellettem. Nem fordultam oda, de abban a pillanatban megéreztem, hogy ez az ember - Krisztus.

Meghatottság, kíváncsiság és félelem fogott el. Erőt vettem magamon... és a szomszédomra pillantottam.

            Arca olyan volt, mint mindenkié. Arca a többi ember arcához hasonlított.  - Szemével kissé fölfelé tekintett, figyelmesen és csendesen. Ajkai csukva voltak, de nem szorosan, a felsőajak mintha az alsón nyugodott volna. Nem nagy szakálla kétfelé választva. Két kezét mozdulatlanul összekulcsolva tartotta. A ruhája is olyan, mint mindenkié.

            "Ugyan miféle Krisztus ez” - ötlött fel bennem. – „Ilyen egyszerű, egyszerű ember! Ez lehetetlen!"

            Elfordultam, - azonban nem sikerült levennem tekintetemet arról az egyszerű emberről, és ismét úgy tűnt nekem, hogy maga Krisztus áll mellettem.

            Újra erőt vettem magamon ... és ismét ugyanazt a minden emberi archoz hasonló arcot láttam, ugyanazokat a megszokott, és mégis ismeretlen vonásokat.

            Ekkor hirtelen elszorult a szívem - és magamhoz tértem. Csak most értettem meg, hogy éppen az ilyen arc, amely minden emberi archoz hasonló - ez Krisztus arca is.