Ki a jó keresztély? - harmadik rész

szerző: Horváth Dori Tamás OSB

Bűnbánati liturgia                             2010. oblátusok

 A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, a bűnöst igazzá tevő Atyaisten szeretete, és a Szentlélek megszentelő ereje legyen mindnyájatokkal!

 Bev.

Ez a bűnbánati liturgia életünkre való ráfigyelés órája szeretne lenni; annak órája, hogy elfordulunk mindattól, ami rossz és bűn életünket terheli. És lehetne a visszatérés órája ahhoz, akitől életünket ajándékba kaptuk, és Aki felé egy életen át úton vagyunk. A bűnbánat egy folyamat, amelyben mindenki egészen személyesen életében visszamegy azokra a helyekre, amelyekben döntései születtek és cselekedetei megtörténtek, amelyeket utólag nem helyeselhet és nem is akar. Most próbáljuk meg felismerni, hogy valamit ki kell javítanunk, és hogy mit tudunk megváltoztatni és mit nem tudunk megváltoztatni. Erre hívlak meg most Mindnyájatokat. 

Segítsenek bennünket a pár eligazító mondat, és végül egy kis csend, amelyben mindenki elgondolkodhat azon, ki ő, milyen az élete, és hogyan akarja folytatni.

 

Könyörögjünk! 

Urunk, Istenünk, most ebben az órában eléd hoztuk mindazt,  ami életünket alkotja: jóakaratunkat, életünk gyengeségeit és sötét oldalait. Azzal a kívánsággal jöttünk ide, hogy megváltozzunk, hogy jobbak legyünk. 

Te tudod, hogy mennyire nehéz, fáradságos ez a megtérés. Ezért kérünk: Fogadj el bennünket! Légy türelmes velünk! Add nekünk szavadat, amely fényt hozéletünkbe és utat mutat! És mindenekelőtt: ajándékozz meg bennünket irgalmaddal és megbocsátásoddal!

Ezt kérjük Tőled Krisztus urunk által. 

 

Szentírási rész 

            Volt egyszer egy ember, akit annyira megrémített az árnyéka, hogy elhatározta, elfut előle. És el is rohant. De az  árnyék fáradhatatlanul követte. Gyorsabban kell futnom - gondolta magában, és még gyorsabban futott; addig futott, amíg csak holtan a földre nem esett. 

            Volt egyszer egy ember... Bármelyikünk lehet ez, hiszen mindegyikünknek van árnyéka, és nemcsak akkor, amikor a nap süt. Hozzánk tartozik, nyomon követ bennünket.

Az árnyékok láthatóak lesznek, ha észrevesszük, hogy életünk dirib-darab, hogy terveinkből és magasra kitűzött céljainkból sok minden csak félig-meddig valósul meg. 

            Nagyon sok  árnyékunk van és különféle alakjai vannak: életünk  árnyéka, halálra-szántságunk árnyékai, és ehhez tartozik még bűnösségünk árnyéka is. Melyikünk mondhatja magáról, hogy ő igazán jó. Melyikünknek nem kell hozzátennie, hogy minden szeretet mellett valahol még szerepet játszik életében az önzés.

Itt nem annyira az önzés durva formáira kell gondolnunk, hanem sokkal inkább arra a nehezen meghatározható önmagunk felé fordulásra, amely minden cselekedetünkben jelen van, amely egész életünket átszövi. Bár vannak olyan órák az életünkben, amikor a szeretet csúcsára emelkedünk, később azonban nemcsinálunk mást, minthogy mindent visszavonunk, amit ebben a bátor órában önmagunkat felülmúlva nyújtottunk. Jól tudjuk: nálunk is elszabadul a pokol, gyakran több az árnyék, mint a fény.

 

Volt egyszer egy ember, akit annyira megrémisztett saját árnyékának látványa, hogy azt mondta: Elfutok előle.

Mi is gyakran folyamodunk a futáshoz. Csak messze a konfliktusoktól, a szétszakadt kapcsolatoktól, messze a félmegoldásoktól, következetlenségektől, hűtlenségektől és bűntől, jó messzire, hogy abból semmit se lássunk. Így aztán menekülünk  árnyékunk elől, de az nyomunkban van, fáradhatatlanul követ bennünket. Még ha össze is roppanunk a menekülésben,  árnyékunk megmarad.

 

            De úgy kell befejeződnie az  árnyékról szóló történetnek, hogy az ember halálra futja magát?

 

            A történet egy függelékben sejteti a megoldást: "Ha egy fa árnyékába lépett volna az ember, akkor elveszítette volna  árnyékát. De erre nem jött rá."

 

De hogyan is jöhetett volna rá, amikor annyira megrémült az árnyékától, hogy menekülni kezdett? Az embernek meg kell tanulnia látni és a fa árnyékába állni.

 

Az ötletre, hogy egyszerűen egy fa árnyékába kell állni, ma is sokan nem jönnek rá. Menekülnek önmaguk elől, ahogy a történetünkben szereplő ember. Aki azonban az árnyéka elől menekül, az a halálba szalad. Soha sem lesz nyugalma.

Vannak, akik sohasem nyugszanak, mert attól is félnek, hogy nincs mit tenniük. Félnek, hogy a csendben és a nyugalomban szembesüljenek saját igazságukkal, valós életükkel. Ha nincs semmi olyan az életemben, amelyhez szilárdan ragaszkodhatnék, akkor az életemmel kapcsolatos minden csalódásom felszínre juthatna, sőt felfedezhetném, hogy életem nincs rendben, hogy a másokért való elkötelezettségem teljesen a levegőben lóg. Csak úgy folytatom, hogy kétségbeesésem útjáról letérek. De tulajdonképpen már nem hiszek abban, hogy értelme van annak, amit teszek, és amit megélek. Minden üres. Ezen üresség elől menekülök. Vagy megszólal a lelkiismeretem. Ezért félek. Így menekülök a csend és a nyugalom elől.

            Hol van olyan fa, amely elveszi árnyékunkat? Itt kezdődik egy másik történet, Istennek velünk való története. Isten pártfogásba vette ügyünket, törődik bűnösségünkkel, dirib-darab életünkkel. Felállított közöttünk egy fát: a KERESZTFÁT. És hív, hogy a kereszt alá  álljunk. Aki ezt megteszi, annak nem kell többé félelemtől űzve menekülnie árnyéka elől. Biztos lehet, hogy Isten törődik vele és oltalmazza. E fa alól szemmel tudja tartani életének sötét pontjait, a homályokat, amelyek hozzá  tartoznak, kudarcait, bűneit. Nem kell másoknál keresni az okokat. Nem kell magyarázkodnia, bevallhatja magának és elmondhatja egy másiknak, nem utolsósorban a kiengesztelődés, a bűnbánat szentségében..

            Isten hív bennünket, hogy a keresztfa árnyékába álljunk. Ezzel az egyetlen lépéssel nem oldódik meg minden problémánk és minden konfliktusunk nem simul el. De találtunk egy olyan helyet, ahol megállhatunk. Ha a félelem hajszolni akar bennünket, a kereszt árnyéka elrejt bennünket. 

            Az egész evangélium nem más, mint meghívás, felszólítás, hogy a kereszt  árnyékába  álljunk, mert ott megállhatunk, ott kitarthatunk, hiszen Isten értünk és mindenkiért állította fel azt a FÁT.