Bevezető: igent mondani önmagamra

„Milyen egy jó keresztény?” - így hangzott a kérdés, amelyről un. egészen egyszerű embert: az utcán közlekedő embereket, áruházban vásárlókat, egyetemistákat, öregotthon lakóit, istentiszteleten résztvevőket megkérdezték.

Néhány válasz után egy fiatal nő így vélekedett:

„Keresztény az, aki igent mond önmagára, felebarátjára és Istenre.”

„Igen”-t mondani önmagamra, a felebarátra és Istenre. Igent mondani - ez az „első számú probléma” egy keresztény számára. Az igen odafordulást, jóakaratot, szimpátiát jelent.

Az igen szócskával minden körülírható, ami a keresztényt kereszténnyé teszi.

„Sok ember sem önmagára, sem a világunkra, sem az Istenre nem tud igent mondani. Nyomasztó kérdések szorongatják: bizonytalanság, kétség, ellentmondás, tiltakozás, szorongás. A nem könnyebben jön az ajkunkra, mint az igen. 

Pedig, aki önmagát és a másikat elfogadja jó és kevésbé jó tulajdonságaival együtt, igazi és hamis arcával, az jobban boldogul a hétköznapokkal is. Az a sötétségben világosságot talál. Elfogadja őt az, aki mindnyájunk testvére, Jézus Krisztus, az emberré lett Istenfia.

I. Igen önmagamra 

A keresztény ember igent mond önmagára: Ezt és ezt tettem. Ilyen és ilyen vagyok. Semmit sem akarok szépíteni. Beismerem, elismerem hibáimat, ostobaságaimat, nem tagadom le azokat, magamat és a másikat nem ámítom el. 

Az igen azt is jelenti, hogy elfogadom betegségemet. Nyílt lapokkal játszom és elismerem beteg voltomat.

• Annyira depressziós vagyok, hogy képtelen vagyok, bármibe belekezdjek.
• Teljesen bizonytalan vagyok, már nem bízok magamban, munkaképtelen vagyok. Mindent utálok.
• Megbénít a félelem, semmihez sincs már kedvem.
• Egyedül már nem bírom. Valamit tennem kell, amit eddigi életemben soha nem tettem: segítséget kell kérnem. 

De ugyanez érvényes a fájdalomra is. Megtehetjük, hogy nem veszünk tudomást róla, az erőset játsszuk, magunkat másnak mutatjuk. Az ember a fájdalomból a kábulatba menekülhet és tablettákkal legyőzheti. De el is fogadhatjuk, vállalhatjuk, mint egy tartós vendéget, vele élhetünk, hogy benne és általa növekedjünk, mert: 

„Minden fájdalom gazdagabban bocsát el."

Az igen azt is jelenti: Beszélek arról, mi mozgatja cselekedeteimet, mi nyomaszt, aggaszt, szomorít... Sok problémát csak akkor lehet megoldani, ha kimondjuk őket és ezzel magunkból kibeszéljük. Az ember párbeszédre, kommunikációra teremtetett. Így tudja ezt a bibliai teremtéstörténet is: „Nem jó ha az ember egyedül van, adjunk neki egy segítőt, aki megfelel neki.” Minden embernek szüksége van valakire, aki „közel áll szívéhez” (Martin Buber), akinek mindent elmondhat, ami a lelkét nyomja.

Az igen még azt is jelenti: Nem vagyok magam számára rossz, mert ilyen vagyok és ezt vagy ezt tettem. Az ilyen magatartás nem csak őszinteséget kíván, hanem nagyfokú emberséget is.

Vannak emberek, akik sohasem bocsátják meg maguknak, hogy hibáztak. Mások nem akarják elismerni és elfogadni, hogy betegek lettek. Nem szégyen gyengének lenni, félni, kudarcot vallani, nem szégyen a „kell” mögé állni.” Nem élünk egészséges világban.

Egyikünk sem abszolút tökéletes. Az ember ugyan a legzseniálisabb, de egyben a legesendőbb lény is. A gyengeségek lényegéhez tartoznak(Mellékesen: A keleti szőnyegek, amelyek itt-ott egy-egy kis szövési hibával nem rendelkeznek, a szakértőnek gyanúsak.). Sajnos újból és újból találkozunk emberekkel, akik másokat kudarcuk miatt gőgösen elítélnek. „És még ez nevezi magát háziasszonynak, akadémikusnak, tanárnak ....” Aki így cselekszik, nemcsak naiv, hanem szeretetlen; semmit sem tud az életről, fogalma sincs, hogy mi rejlik egy emberben.

Rossz dolog, ha embereket mint az aktákat egyszerűen megpecsételik. Aki ezt teszi, annak nincs szüksége sem bélyegzőre sem bélyegzőpárnára, hanem csak egy éles nyelvre és egy adag gondolatnélküliségre, s olykor laza lelkiismeretre.

Nemcsak egyes embereket, hanem sok ezret, hogy azt ne mondjam, milliókat kötnek össze és pecsételnek meg, és mondják: a fiatalok, az öregek, az egyház, a magyarok, a románok, a szerbek, a külföldiek, a katolikusok, a papok. Aki így summásan megpecsétel, a másiknak keserű igazságtalanságot okoz.

Viselkedhet valaki alkalmanként önzően, rondán, nyárspolgári módon, lekezelően, nyilvánosan vagy alattomban, anélkül, hogy általánosságban az lenne. Kinek van joga, hogy egyszeri benyomás alapján ítélkezzen. Aki egyszer hazudik, az még nem hazug. Aki egyszer házasságot tört, az nem házasságtörő. Aki egyszer gyenge volt, az nem gyenge ember. Aki egyszer kudarcot vallott, az még nem örök vesztes. 

Az ember mindig változásra képes és változásra szorul. Senkinek sincs joga, hogy egy emberről lemondjon. A Szentírás, az Ó- és az Újszövetség számtalanszor elmondják nekünk, hogy Isten az embert sohasem bélyegezte meg: az első bűnbeesés után sem, az első gyilkosság után sem, a vízözön után sem. Ellenkezőleg: Isten mindenkinek időt és teret ad a megtérésre. Csak a halál pecsételi meg véglegesen az embert. 

Az „igen” szónak még további más jelentése is van. Azt akarja nekünk mondani, hogy nem kell magunkat annyira fontosnak tartanunk: azaz önmagunktól és mindentől, ami gyötör, távolságot tudunk tartani, tudunk önmagunkon nevetni. Lelkileg annál egészségesebbek vagyunk, minél jobb szívvel tudunk nevetni önmagunkon. 

XXIII. János pápa egy érseket bíborossá nevezett ki . Egy kicsit később a pápa kihallgatáson fogadta az új bíborost. De hogyan nézett az ki! Teljesen lesoványodott és ideges volt. A pápa egészsége felől érdeklődött.

A bíboros egy kis vonakodás után a következő szöveggel rukkolt ki: Egyáltalán nem megy jól neki, bíborossá való kinevezése óta rosszul alszik, nincs étvágya, egyszerűen testben és lélekben rosszul megy neki. Éjjel nappal aggódik az egyházért, a felelősség súlyosan nyomasztja, nagyon nehéz egy megzavarodott nyáj pásztorának lenni. ....

A jóságos János egy darabig türelmesen hallgatta és aztán kicsit maga elé mosolyogva elmondta, vele is hasonlóan történt, amikor pápa lett, először ő is rosszul aludt, mindenütt teljesítetlen és teljesíthetetlen feladatokat látott, de most már jobb neki, ismét tud aludni és reggel kialudtan ébred.

A bíboros megkérdezte a pápát, hogy vajon esténként bevesz-e valami gyógyszert. Nem - válaszolta a pápa ismét egy kicsit nevetve és ezt mondta: Egyik éjszaka, amikor ébren feküdtem, az őrzőangyalom ezt mondta: Giovanni, ne tartsd magad oly fontosnak!

Nos - ez az anekdota nem azt akarja mondani, hogy mindent hagynunk kell futni és semmit sem kell komolyan vennünk. Amit mondani akart, az a következő: az embernek ismételten felül kell vizsgálnia saját énjének helyértékét, és személyes problémáit nem kell túl komolyan vennie. Márk evangéliumában (Mk 4,26-31) azt mondja nekünk az Úr, hogy a vetés növekszik, még ha a közben a szántóvetők alszanak is.

Vannak emberek, akik mindent szörnyen tragikusan vesznek. Kijönnek a sodrukból, ha valami nem úgy megy, mint ahogy maguknak elképzelték, ki jönnek a sodrukból, ha kudarcot zsebre kell vágniuk, mintha ez a világon legrosszabb dolog lenne.

De gondoljunk arra, hogy Krisztus is kudarcot vallott. Ez a kudarc, „a kereszt botránya” (1 Kor 1,23) nem mindnyájunk üdvössége? Nem állunk-e mindnyájan a búzaszem törvénye alatt (Jn 12,24)?

Érthető, hogy egy gyerek a legkeserűbb könnyeket sírja, mert a babája elvesztette a karját. Érthető, hogy egy 15 éves leány sok könnyet hullat és azt gondolja, hogy a világ összeomlik, ha a „barátja” dobja.

Fiatalok bánatukat fontosnak tarthatják és erről panaszkodhatnak is. Egy felnőtt embernek azonban be kell azzal érnie, hogy nem minden megy úgy mint a karikacsapás, ahogyan magának kigondolja. Tudnia kell, hogy baj és ínség, bánat és panasz, győzelem és bukások az élethez tartoznak.

Meg kell tanulnunk, hogy a jó napokat hálásan fogadjuk és élvezzük, a rosszakat pedig higgadtan elfogadjuk és átvészeljük. Egyébként van egy bevált módszer, amely segít nekünk, hogy egy elhanyagolható kicsinységet ne óriási drámává fújjunk fel: újból és újból össze kell hasonlítanunk magunkat azokkal az emberekkel, akiknek sokkal rosszabbul megy mint nekünk.

Egy régi legenda beszél arról az emberről, aki azt gondolta, hogy ő hordozza a legnehezebb keresztet a világon. Engedélyt kapott - így beszéli el a legenda -, hogy a saját keresztjét letegye és a sok kereszt közül, amit az emberek hordoznak kikeresse magának a legkönnyebbet. Az eredmény? Visszajutott a sajátjához és úgy találta, hogy az övé a legkönnyebb.

A Szentírásban nagy alakokra bukkanunk, akik hibáikat és gyengeségeiket elismerték, akik elviselték félelmeiket és bajaikat, akik úgy fogadták el magukat, amilyenek, röviden: igent mondtak.

Jeremiás próféta pl. arról beszél, hogy a végét járja és Istennel nem jutott dűlőre (Jer 20,7-10). Elkeseredésében szinte szemrehányást tesz Istennek, hogy Isten a bűnös a szerencsétlenségében, és elátkozta sorsát; majd hamarosan ismét egy új bizalomra tett szert. Ebben Jóbhoz hasonlít.

Simon Péter tagadása miatt érzett fájdalomnak adta át magát, miután Jézust háromszor megtagadta, ez áll róla Máté evangéliumában:  „Kiment és keserűen sírt” (Mt 26,75).

Pál apostol is igent mondott és úgy fogadta el magát, amilyen. Eléggé őszinte volt ahhoz, hogy beismerje „gyengesége tudatában elfogódva és nagy izgalomban” (1 Kor 2,3) ment Korintusba, hogy tanúságot tegyen Istenről.

Sőt Krisztus az Olajfák hegyén beismerte és azt mondta: „Halálosan szomorú a lelkem ...”(Mt 26,38) Félelem és szomorúság fogja el, amikor a Getszemáni kertben Péternek és Zebedeus két fiának ezt a mondatot mondta és még hozzáfűzte : „Maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Mt 26,38).

Krisztus abban a helyzetében „kibeszélte” magát: mennyei Atyjához imádkozott. És ennek a kibeszélésnek, ennek az imádságnak „sikere” volt. A csüggedés ugyan nem változott ujjongássá, de Jézus felállt, folytatta szenvedésének útját ..... „Akkor megjelent egy angyal a mennyből és megerősítette.” (Lk 22,43).

Ha az „1. számú problémát” - igen önmagamra, hibáimra, betegségeimre, fájdalmaimra, hanyatló erőmre - megoldom, tettem egy lényeges lépést, hogy az életemet értelmesen - és keresztény módon - formáljam. Ez bár néha sok erőbe és önuralomba kerül, azonban mindig ezen kell fáradoznunk.

Isten úgy mutatkozott be nekünk mint atya, mint Jahwe, ami azt jelenti: „Az vagyok, aki jelen vagyok”, vagy mint Emmanuel = „Velünk az Isten”. Aki hisz ebben az Istenben, tulajdonképpen soha többé már nem eshet kétségbe. És ha éppen búskomorság és kilátástalanság vesz körül bennünket, tudhatjuk, hogy éppen a mélység, a sivatag, az a hely, ahol az Atya jóságával körülvesz bennünket, felkeres bennünket.