„VÍZBŐL ÉS SZENTLÉLEKBŐL”
OBLÁTUSLELKIGYAKORLAT 2005. JÚLIUS 8-11.
I. Kutakat ásni
A sivatagban a legnagyobb kincs a víz, mert víz nélkül nincs élet. A Teremtés könyvében sokszor olvashatunk szárazságról, éhínségről és kutakról. Egyszer Izsák, midőn éhínség támadt, a filiszteusok földjére, Gerárba ment. Sokat gyötrődhetett azon, hová meneküljön, mikor váratlanul megjelent neki az Úr: „Ne menj le Egyiptomba, hanem maradj azon a földön, amelyet mutatok neked. Lakjál jövevényként ebben az országban. Én veled leszek és megáldalak.”
Jövevényként, idegenként nem könnyű máshol lakni. Kisebbrendűség gyötri az embert, idegenségben nincs szava, félhet a rabszolgaságtól és kiszolgáltatottságtól, ezért Izsák nem is merte feleségének nevezni Rebekkát, hanem húgának mondta. Abimelek, a filiszteusok királya azonban megsegítette őt, kihirdette népének, hogy senki sem bánthatja Izsákot és Rebekkát.
Izsák szorgalmas és ügyes pásztor volt, meggazdagodott, ezért megnehezteltek rá a filiszteusok. Hallgassuk a történetet nyitott szívvel: Ter 26, 12–25.
A filiszteusok irigységből betömték a kutakat, ha nincs kút, nincs élet se állatnak se embernek. Izsáktól azt kérte a király, hogy menjen el földjéről, valószínűleg a főemberek kívánták tőle, de talán már ő is félt Izsák nagy nyájától, mert aki gazdag, az szerezhet fegyvereket, embereket, fenyegeti népét. Izsák szó nélkül elvonult, nem pörlekedett, nem védte magát, tudta, hogy ő itt idegen. Egy belső titokzatos hang viszont ezt mondta neki: ’ez a föld az utódaidé lesz’. Talán ezért sem ment messze, csak a város határába. Ott ásott kutat, illetve először kiásta atyjának betemetett régi kutait, és ugyanazokat a neveket adta nekik mint Ábrahám. Izsák tisztelte apját és múltját, de szolgái új vizet is kerestek és találtak. Folyóvizet, amelyet „élő víz forrásá”-nak nevez az Írás, mert benne növények, állatok élhetnek. Hihetetlen öröm ez a sivatagban. Oázis lehetősége, a remény vize lehetett Izsáknak és népének. Az első zsoltár sorai juthatnak eszünkbe: „A boldog ember olyan mint a folyóvíz partjára ültetett fa, amely idejében meghozza gyümölcsét, és amelynek nem hull le lombja.”
Így örülhetett Izsák, a filiszteus pásztorok azonban elvették örömét. Hallottak róla, és látták nagy nyáját, féltek tőle. A félelem pedig agressziót szül. Elkergették, sőt magukénak vallották a vizet. Majd az újabb kutat is elvették tőle. Izsák most sem pörlekedett, tovább állt. Biztosan elkeseredett, csalódott volt, de bízott a belső hangban. Ha a sikerét az Úrnak tulajdonította, akkor majd a bajban is megsegíti. (Aki sorsával erőszakosan áll szembe, azzal a sorsa is szembe áll. Erőszakos akaratunk sok esetben az elkeseredésünk forrása. Lehet változtatni, sokszor kell, de a Lélekre, lelkünkre hallgatva.)
Izsák új helyet keresett nyájának, mert mint jó pásztornak gondoskodnia kellett övéiről, ezért nem válaszolt haraggal, legyőzte megaláztatást, és övéinek érdekét figyelembe véve csöndben elhagyta a város környékét. És itt már békében hagyták, elnevezte „tágas térnek”. Mivel nem ragaszkodott a földhöz, tágas teret kapott az Úrtól. Gazdagsága ellenére szelíd maradt, – akaratát, vágyát meg nem tagadva – új földet keresett, érezte: „boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” Tágas mezőket kapott, sőt éjjel újra megszólalt benne a titokzatos hang: „Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Istene, ne félj, mert én veled vagyok, megáldalak, és megsokasítom utódodat, szolgámnak, Ábrahámnak kedvéért.” Most már tudta Izsák, hogy jól cselekedett, jó úton jár, mert vele van atyjának Istene. Ez a tudás persze nem olyan tudás, amellyel megszámlálja juhait. Hitből fakadó bizonyosság, a szabadságot növelő belső hang vonzása, amely célt, utat ad a további évekre. Izsák nem veszekedett, mert tudta, hogy ő csak idegen ezen a földön. Átment a szűk kapun, és tágas térre ért. Érezte, átélte: Valaki, aki értelmen túl van, aki maga a lét, az vele van, átöleli mint anya a kisfiát, aki megütötte térdét és sír, mert fáj neki. Órigenész egyik szentbeszédében így értelmezi a kutakat betemető filiszteusokat:
„Hallgasd csak Izsákunkat, az Úr Jézust, aki azt mondja az Evangéliumban: >Jaj nektek írástudók és farizeusok, mert elvettétek a tudás kulcsát és magatok sem mentek be, de akik bemennének, azokat sem engeditek (Luk 11, 52, Mt 23,13). Tehát azok töltötték fel földdel a kutakat, amiket Ábrahám szolgái ástak, akik testi módon tanítják a törvényt és bemocskolják a Szentlélek vizeit, akik nem arra használják kútjaikat, hogy vizet merítsenek belőlük, hanem földdel szórják tele.” (Órigenész, A betű öl, a szellem éltet, Tizenhat homília a Teremtés könyvéhez, Paulus Hungarus –Kairosz Kiadó, ford., Heidl György, 1999, 175–176.)
Nem vagyunk-e magunk és mások számára kutat betemető irigykedő filiszteus avagy tudásunkra büszke farizeus? Hallgatunk-e a Szentlélek szavára, aki újat és régit egyaránt kér tőlünk, mint a jó gazda?
Szent Benedek Regulája szerint az apátnak minden fontos kérdésben meg kell hallgatnia az egész közösséget. A jó döntés előfeltétele a figyelmes meghallgatás. A középkorban és az újkorban egyre hatalmasabb lett a hierarchia a katolikus egyházban, szakadék keletkezett a püspökök és az alsópapság, a papok és a nép, szerzetes elöljárók és egyszerű szerzetesek, illetve a nem nemesek között. A népi mozgalmak sokszor ellenséges mozgalmakká váltak, mert nem hallgatták meg őket türelmesen.
Szent Márton fiatalon még mártírhalálra is számíthatott keresztény hite miatt, idős püspökként pedig meg kellett élnie, hogy a császár püspöktársak segítségével kivégeztetett egy eretneknek tartott püspököt és társait. Szent Márton sem értett egyet a hispániai püspök nézeteivel, de Milánó püspökéhez, Ambrushoz hasonlóan evangéliumellenesnek tartotta a halálra ítélést. Az egyház másként működött, mikor már a hatalmat egy keresztény császár képviselte, és részesedett a kiváltságokban. Az erőszak belopakodott az egyházba a világi hatalom ’kereszténnyé’ válásával. A reformátorok az egyház hatalma ellen léptek fel, de Kálvin is megégettette Szervét Mihályt. A protestánssá vált Anglia pedig rabszolgává alázta az ír katolikusokat, és sok protestáns király vagy város kitiltotta a katolikusokat.
Szent Márton és Benedek számára, bár nem adták fel céljaikat, mégis a béketeremtés volt legfontosabb feladat. Szent Márton legendájában olvashatjuk, hogy Márton csodás módon megállított egy pogány szertartást végző menetet, de mikor meglátta, hogy ez egy temetési menet, akkor továbbengedte őket. Az emberi személy tisztelete fontosabb volt számára, mint hite, vallása igazságának érvényesítése, amely az adott helyzetben csak súlyos békétlenséget szült volna.
Szent Benedek egyik leggyakoribb ábrázolása: a kehely megáldása, amelyből egy kígyó bújik elő. Illéshez hasonlóan megáldja a mérget, és megtöri ezzel a rosszat. Egy másik bibliai képpel magyarázva: áldásával olyan fát dob a vízbe, amely a sós vizet édessé teszi. A legenda szerint ezek után ott hagyta a halálát kívánó szerzeteseket, és eltávozott Montecassino hegyére. Izsáknak – emberileg szólva – gyűlölni kellene a filiszteusokat, Benedeknek az őt meghívó szerzeteseket, de ők nem ezt tették. Megküzdöttek önmagukkal, legyőzték erőszakukat, és az áldás emberévé váltak. Így lettek a béke emberévé, ezért a bencés szerzetesek ősi jelmondata: béke és öröm. A Szent Páltól kölcsönzött mondat kiegészítve így hangzik: „Isten országa (…) megigazultság, béke és öröm a Szentlélekben.” (Róm 14,17) Akiben béke és öröm van, az „szárnyaló szívvel” járja az élet útját. A belső hang figyelése, az örömért való imádság és önmegtartóztatás, szelíd mosoly saját magunk és mások hibáin közelebb vihet a szárnyaló szív érzetéhez. De ehhez szükségünk van Izsáknak újabb és újabb kutat fúró szorgalmára, kitartására is. – Egy buzgó magyar lelkipásztort sok sérelem ért Szlovákiában a rendszerváltás előtt. Miután megszületett a társadalmi szabadság lehetősége, tágas tér nyílt számára is. Ő azonban követelte, hogy püspöke kérjen tőle bocsánatot. Mivel nem kért, megkeseredett igazságában, és végül – az elnyomatás nehéz éveiben buzgó lelkipásztor – elhagyta a papságot. Magyarországra jött, és az operaház közönségszervezője lett.
Nagyon rögös út a megbocsátás belső útja, amelyet sokszor nem sikerül végigjárnunk, megbotlunk és visszafordulunk. Senki nem kívánja maga számára a haragot, a gyűlöletet, irigységet, mindenki jóindulatra, megbocsátásra vágyik. Kérdés azonban az ellenünk vétőknek meg tudjuk-e adni a megbocsátó békét és örömet? Ha magunkba fojtjuk haragunkat, akkor belülről emészt meg, ha más ellen fordítjuk, akkor ezt sokszor megbánjuk. Csodálatos Mózes útja, aki a haragos, gyilkos fiatalemberből a bűnös népért imádkozó, szelíd prófétává vált. Imádságban oltotta ki, szelídítette meg haragját.
A Biblia tanúsága szerint az Úr látomásokban és álmokban jelent meg a prófétáknak. Miért ne jelenhetne meg nekünk is? Lelkünk a szomjazó sivatag, ha figyelünk a belső hangra, ha szomjas szarvasként keresünk forrást, akkor látomásban, álomban nekünk is szólhat az Úr. – Egy obláta mesélte el: apja halálos ágyán feküdt, infúziókkal táplálták. A gyengeség végletességét átélő apja azt mondta neki: ’lányom, hidd el boldog vagyok, még ha senki sem hiszi el’. Az isteni hang, az isteni lelki vízforrás táplálhatta, amely felülmúl minden értelmet, amely – ’értelmetlenül’ vagy másképpen, helyesebben mondva ’érthetetlenül’ – az ingyenes, megérdemelhetetlen körülölelő boldogság érzetével lepheti el az embert. – Mások viszont mogorvák lesznek éveik előrehaladtával, csalódottságukat árasztják maguk körül. Sőt mi magunk is egyszer átéljük Isten szeretetét, majd másnap csalódottság fonja át lelkünk. Vizet kellene keresnünk, kutakat ásnunk vagy esetleg álmainkra figyelve várni Isten útmutatását. A velencei bencés Szent Gellért a Szentföldre akart menni, de Szent István királyunk kérésére itt maradt. Akarata és a belső hang küzdelmét átélve a belső hangra hallgatott.–
Izsák oltárt épített az Úrnak, azon a helyen, ahol éjszaka megjelent neki. „Ott verte fel sátrát, Izsák szolgái pedig kutat ástak ott.” (Ter 26,25) A legcsodálatosabb jelenet ez után következik: Abimelek váratlanul megjelenik és békét hoz. Izsák békéje kiárad rá, mert alapvetően jóindulatú ember. Aki gyűlöli a sorsot, a sorsát és önmagát, az nem változik meg, hanem szidja a környezetét. Abimelek nem ilyen. Befogadta Izsákot majd félelmében elküldte, de mivel látta békés szándékát, fegyvertelenségét a méltatlanságokkal szemben, megszólalt benne is a titokzatos hang: köss vele szövetséget, legyünk barátok újra. Izsák kimondja fájdalmát, megaláztatásának keservét, de kész békét kötni: Ter 26, 26–33.
Csodálatos kiengesztelő tettek, szavak ezek, melyeket – legalábbis nekem – oly nehéz megvalósítani. Abimelek elismerő, az Urat dicsőítő szavait hallva Izsák lakomát ad, és esküt tesz, mint őseink a vérszerződéskor. És lám a következő napon Izsák szolgái vizet találnak. Az igaz ember békéje kiárad a természetre, a szívében élő víz feltör a környezetében, a sivatagban életet adó víz a reményt jelenti.
Jézus szava olyan víz, amely felüdít bennünk, ő maga mondta Jákob kútjánál a szamariai asszonynak: „Aki abból a vízből iszik, melyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,14)
Szent Benedek első szava: „Hallgasd meg”. Az ősegyházban ez a katekumen felszólítása volt, hogy hallgassa figyelmesen az igét. Sulpicius Severus a még katona Márton legfőbb erényének az igére való cselekvő hallgatást tartotta: „Már ekkor sem csak süket hallgatója volt az evangéliumnak, és nem törődött a holnappal.” (Szent Márton élete 2,7–8). A vízzel és Szentlélekkel való megkeresztelkedés előtt a Mester, vagyis Krisztus parancsait kellett a szív fülével hallgatni, és hathatósan teljesíteni: „Itt az óra, hogy felébredjünk az álomból”. Szent Benedek szerint az isteni fényt akkor látjuk meg, ha ráébredünk, hogy szerzetességünk, illetve oblátusságunk a keresztségünk átélése.
Maradjunk most kissé csöndben, képzeljük el, hogy felnőttként megkeresztelkedem, odamegyek a Jordán vizéhez, beállok a bűnösök mögé, Jézus után alámerülök a vízben, és átélem a bűneim bocsánatára kiárasztott Szentlélek békéjét. (…)
Fölemelkedve, hálaadásként imádkozzuk el Szent Benedek litániáját, amely A béke és öröm című oblátuskönyvben található.
II. „Élő kövekként”
A sivatagban félelmetes a homoktenger, a víz hiánya, de sok helyen a tömérdek kő szintén veszélyt rejt magába: az éles kövek könnyen megsebzik az állatok és emberek lábát is. Nagy figyelemmel kell lépegetni. Az utak életet jelentenek. Aki eltéved, az céltalan lesz. Ha nincs út, akkor nincs víz, fenyeget a halál.
Keresztelő János útmutatóként határozta meg magát, utat mutat az Úr felé, ha a törekszünk az Úr útját előkészíteni lelkünkben, akkor eljön hozzánk. Nem őt tesszük boldoggá, hanem magunkat békés lelkűvé, ha egyenes utakon járunk kint és bent. Az Úr is örül, vágyik az igaz-voltra törekvő emberre, ezért küldi el újra és újra követét.
„A pusztában kiáltó szava vagyok: »Tegyétek egyenessé az Úr útját«, amint Izajás próféta mondta.” (Jn 1,23) Az Isten egy ember révén kiáltott a pusztaságban élő embereknek, hogy lelkük „öntözött kert és ne kőkert” legyen. Az öntözött kertben csodálatos virágok nőnek, és még a kövek is mások, mint egy kősivatagban. A folyami kövek nem érdesek, a víz lassan évezredek alatt lekerekíti a köveket. Szinte lággyá válnak, körbe simogathatók, érdemes őket hazavinni, nézegetni. A Biblia legősibb képeihez tartozik a kő és az ember párba állítása.
József Attila költészetének is állandó metaforája ez a kép:
„Öreg kövek, ne haragudjatok,
Ha taposlak, hiszen tinálatok
Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.
Szólok hozzátok, vén testvéreim,
Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem
S nem szól, csak jár az emberköveken,
Nem szól, nem szól vagy jelekben beszél
És tán ti vagytok súlyos szavai?
Ó, némák, meg nem értlek titeket sem! ( J. A.: Kövek)
Nem könnyű a sivatagban meghallani az utat mutató hangot. A megkísértés idején hogyan szól hozzánk az Isten? Szól-e egyáltalán? Hogyan tudom, hogy Isten szava a benső hang vagy csak megtévesztő önakarat vagy a Sátán hangja? Hogyan különböztette meg Ábrahám, Izsák vagy Mózes? A hívő ember értelme elfogadja, hogy „Istenünk szava megmarad örökre” (Iz 40,8), és Izajás próféta buzdítását minden nagyszombat éjjel halljuk: „Ó, ti szomjazók, jöjjetek a vizekhez, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide…” (Iz 55,1) Azért hív, hogy örök szövetséget kössünk az Úrral, aki mint hitves szeret bennünket: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös, térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban. Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 6–9)
Hogyan találhatjuk meg, amikor gondolatai annyira különböznek a mienktől? Egyszerre van távol és igen közel. Mind a kettőt átéljük. Ha azonban újra átelmélkedjük a hallott sorokat, arra figyelhetünk fel, hogy az Úr leginkább a megbocsátásban különbözik tőlünk. Mi nem vagyunk, nem lehetünk olyan bőkezűek a megbocsátásban mint Ő. Mi ítélkezünk mások és magunk fölött. Ítélkezünk azonban titokban önmagunk fölött, sorsunk fölött is, ezért nem szeretjük eléggé magunkat. Ha nem szeretjük magunkat, akkor nem szerethetjük környezetünket sem. Ismerjük elménkkel az igét: „szeresd felebarátodat mint önmagadat.” Ha romlott bűnösnek tartjuk csak magunkat, akkor milyen forrásból fakadjon a felebarátunk szeretete? Viszont ha nem tartom bűnösnek magam, akkor nem foghatom fel Isten szentségét sem. Ha nincs Isten, nincs bűn, de ez fordítva is igaz, ha nincs bűnöm, akkor én vagyok az isten, mindent megtehetek.
A kérdések fontosabbak mint a biztos válaszok, minden kérdésből új út támadhat. A biztos válaszok menekülések sokszor a bizonytalanságból, és a szabadság lehetősége is eltűnhet.
A világirodalom egyik leghíresebb regénye Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című műve. Raszkolnyikov elhagyta az egyetemet, egyre inkább eltávolodott a barátaitól, és egy uzsorásnőnek adta oda tárgyait. Napoleon lett az eszménye, a magabiztos hódító, akinek mindent lehetett. Raszkolnyikov szíve szerint jó volt, egyszer még egy égő házba is berohant, hogy mentse a bent levőket. A szabadságra, lehetőségekre vágyó értelme viszont azt mondta neki, hogy ha megöli az uzsorásnőt, akkor megszabadul bajaitól. Ezen gondolkodott, amikor odaült asztalához egy ittas férfi, és elmesélte, hogy feleségének mindenét elitta, akit belül tisztel és szeret. Sőt miatta a nevelt lánya utcanő lett. Szörnyen szégyellte magát, nem mert hazamenni. Mégis abban hitt, hogy az utolsó ítéleten majd Jézus hívja az alkoholistákat is: „És mikor valamennyivel végzett, bennünket is maga elébe szólít. >Jöjjetek – mondja –, jöjjetek, ti is, ti részegesek, gyengék, szégyentelenek!< És elébe járulunk mindannyian, restelkedés nélkül, megállunk előtte. Ő pedig így szól: >Mocskosak vagytok ti, baromnak ábrázatát és annak bélyegét viselitek, de azért most jöjjetek énhozzám.< Mire a bölcsek és józan elméjűek felemelik szavukat: >Uram, mért bocsátod ezeket a színed elé?< Ő pedig így felel nékik: >Azért, ti bölcsek, azért ti józan elméjűek, mert nincsen közöttük egy is, aki magát erre méltónak ítéli!< És kezét nyújtja felénk, mi pedig ráborulunk sírva… és mindent megértünk! Igen, akkor megértünk mindent! És a többiek is… Katyerina Ivanovna is mindent megért. Uram, jöjjön el a te országod!”
Raszkolnyikov szívét meghatja Marmeladov szavai, és arra gondol, jó lenne találkoznia azzal a lánnyal. Isten még több jelet is küld neki, hogy irgalomra ébredjen, a legerősebb jelet álmában kapja Raszkolnyikov. Borzalmas álmában apjával sétált, mentek a temető felé. A kocsma elé emberek özönlöttek ki. Az egyik részeg ifjú azt kérte a társaságtól, hogy üljenek fel mind a szekerére. De ők nem akartak, mert egy rossz sárga gebe volt a szekér elé fogva, amely nem húzhatta el a szekeret. De Mikolka csak bíztatta őket, és a hecc kedvéért felültek. Mikolka ütlegelni kezdte a lovat, mint a részegek, akiknek nincs realitásérzékük. De a ló nem bírt a szekérrel, hamarosan leroskadt. Erre még jobban verte. Mindenki nevetett, hoztak még egy ostort. Raszkolnyikov álmában azt látta, hogy a kisfiú sír, magánkívül van, és odarohan, ölelgeti a haldokló állat véres fejét. Nekiront Mikolkának, de apja elhúzza onnan. Raszkolnyikov verejtékben ázva ébredt fel. Megdöbbent önmagán, felötlött benne, hogy ő nem bírja elviselni az öregasszony megölését. Úgy érezte, megszabadult kísértésétől. De néhány órával később – egy másik élmény hatására – értelme győzött szíve felett, és elhatározta, hogy mégis öl és rabol. De hiba csúszott be számításába, váratlanul megjelent Lizaveta, akit szintén meg kellett ölnie. Óriási szerencsével menekült ki a házból. Hazament és lázas lett, embergyűlölő. Félt anyjától és a nővérétől is, akit ugyanakkor nagyon féltett két férfitól, akik hatalmukba akarták keríteni. Lassan rájött, hogy önmagát ölte meg. Nem lett szabadabb, sőt rabja lett tettének. Másképpen érti már álmát: nemcsak a kisgyerek volt ő, hanem a részeg Mikolka is, aki megölte a lovat. Sőt később rájön: ő maga volt igazában a sárga gebe is, akit megöltek.
Ez az álom – mondhatjuk – történeti valósággá lett. Nietzsche, a nagy tudós-filozófus szerint Szent Pál megrontotta az európai görög-római kultúrát, mert a gyengeség tiszteletét, a kereszt kultuszát terjesztette. Nietzsche akkor lett rosszul, amikor az úton meglátott egy lovat, amelyet halálra ütlegelt gazdája. Hazament, de többé nem kelt fel ágyából. Ez a regény kiadása után kb. húsz évvel történt.
C. G. Jung szerint az álmok útmutatók, amelyeket jó önmagunkra alkalmazni. Raszkolnyikov nem hallgatott álmára, ezért tönkretette mások és önmaga sorsát. Azért nem lett öngyilkos, mert felkereste Szonyát, a részeges Marmeladov lányát. A megdöbbent Szonya azt kérte tőle, hogy boruljon le a város egyik terén, és a négy égtáj felé vessen keresztet, magában pedig ezt mondja: öltem. Szonya biztatására feladta magát. Szonya szererete adott Raszkolnyikovnak erőt Szibériában is, de senki más nem szerette. Raszkolnyikov ugyanis nem fogadta el bűnösségét, csak azt tudta meg, hogy ő nem Napoleon. Önmagára, sorsára haragudott, bezáródott a többi fogoly előtt. Egy betegség, Szonya ápolása és egy újabb álom kellett ahhoz, hogy rádöbbenjen: bűnt követett el. A szeretet üdvözít, nem a hatalom. Isten képmását ölte meg. Sírni kezdett, és Szonya ebből tudta meg: most már szereti őt, Raszkolnyikov mindörökre képes szeretni.
Mindenkinek meg kell küzdenie a kísértő gondolatokkal. Az alázat útján haladó Szent Márton – püspöke kérésére – először exorcista feladatot vállalt, vagyis ördögűző lett, ma lelki gyógyítónak neveznénk, aki imájával gyógyította a megszállottakat. A legveszélyesebb kísértés az Isten nevében való beszéd és hatalom. Szent Mártonnak egyszer Jézus megdicsőült alakjában jelent meg a Sátán, aki arra kérte, hogy imádja őt. Márton azonban, mivel nem látta rajta a szent kereszten kapott sebeket, nem fogadott szót neki, nem imádta, hanem követelte tőle a kereszt jelének megmutatását, amire a Sátán hirtelen eltűnt. Sulpicius Severus, a szent életrajzírója valószínűleg így ábrázolta Márton lelkületét, amely nem fogadta el az államhatalom egyházát.
Jézus elhagyta Názáretet, felnőtt lett, megkeresztelkedett a Szentlélekkel. Sok festményen láthatjuk: Keresztelő János leönti Jézust vízzel, fölöttük lebeg a Lélek szelíd galambja. Valami nagyon hiányzik ezekről a képekről. Jézus az emberek sorába állt be, azok sorába, akik bűnösnek vallják magukat. Szerintem mindenképpen oda kellene festeni a Jordánhoz járulók sokaságát, illetve a parton álló embereket, akik figyelik Jánost. Enélkül a megdicsőülő Jézust látjuk csak, a megdicsőülő szentháromságos hitet, és nem késztet bennünket arra, hogy magunkat is bűnösnek valljuk, akik hordozzuk őseink és saját vétkeinket. Képzeljük el a jelenetet, és készítsünk lelkünkben egy festményt róla! A farizeusok és az írástudók alakját is a képre kellene festenünk, akik megítélni jöttek a vízzel keresztelő Jánost, mert ők nem bűnösök, nem olyanok mint a vámosok. Mi lenne, ha a tékozló fiú című festményről elhagynánk a visszatérő fiút és nagyobb testvér képét?! Jézus a bűnösöket hívja, akik magukat annak tartják nyíltan vagy titokban. Hová képzeljük magunkat a Jordánról festett képünkön? Ha őszinték vagyunk, akkor talán nem könnyű válaszolnunk. A keresztség a bűnbánat alapvető szentsége, sok templomban a bejáratnál helyezik el a keresztkutat. Ez az evangélium kapuja: annak elismerése, hogy bűnösök vagyunk. Az ősbűn kiáradt őseinkre, rokonainkra, szüleinkre és ránk is. A bárány azért jött, hogy vízzel és vérével lemossa rólunk.
A könnynek sokszor olyan hatása van, mint a Jordán vizének. Péter magabiztosan jelentette ki: ha mindenki meg is botránkozik benned, én nem. Hamarosan megszólalt a kakas, és Péter keserves sírásra fakadt. Jézus háromszor kérdezte meg tőle: Szeretsz-e engem? Ez a legfontosabb kérdés az életben. A bárány kérdése ez. Aki elmegy, aki nem láncolja magához Pétert, de mégis emlékezteti könnyeire és abból fakadó szeretetre. A könnyekben megtisztulva lehet igazi kővé, az egyház sziklájává. Könnyeivel mosta meg magabiztos érdességét.
A bűn olyan mint a betegség, elveszi szabadságunkat. Szent Benedek olyan betegnek vagyis bűnösnek nevezi a szerzetest, akinek Krisztus az orvosa. Az oblátusok Szent Benedek-érmet hordanak, amely egy imádságot tartalmaz a sátáni gondolatok elűzésére: „Jézus keresztje legyen a fényem, és ne a Sátán a vezérem.” Aki gyakran néz a keresztre, az átéli a bocsánatra szorulását, és megbocsátóbb lesz. Aki a kereszt előtt meditál, az beáll a Jordánhoz vonulók sorába.
A kerengőnkben felfedezték az eredeti falfestmény egy részét, amelyet a reneszánsz átépítéskor elfalaztak. Nem lehetett teljesen kibontani, a keresztre felfeszített Jézust ábrázolja de főpapi ruhában. Róma központjában a Szent Kozma és Damján templom egyik mellékkápolnájában láttam hasonlót, a következő felirat volt rajta: bizánci kereszt. Jézus lábánál jól látható viszont az asztalkendő, a kenyér és a bor. A kép üzenete: az eucharisztikus asztalközösségben folytatódik a megváltás. A díszes kapuhoz (porta speciosa) közel látható ez a freskótöredék, a porta tetején láthatjuk a Sátánt, amely ránk nevet, felül azonban Szent Márton a koldusnak köpenyét adja, a képet kőbe faragott szőlőlevelek, indák fürtök veszik körül. Mindenütt ott a Sátán, az önzetlen, kinevetést is vállaló adakozás azonban legyőzi cselvetéseit. Mártonnak álmában megjelent a koldus köpenyében Krisztus, ezzel jelezte, hogy jó úton halad, érett már a keresztségre. A templomon belül is ott a Sátán jele, a Mária-kápolna kapujánál, amelyet eredetileg Szent Skolasztika tiszteletére emeltek. A kapuzat mindkét alján szemlélhetjük a legyőzött gonoszt, akit szőlőlevelek, szőlőfürtök győznek le, a szőlőábrázolás az eucharisztia szimbóluma. Jézus a bűneink bocsánatára rendelte a kenyeret és bort, amely közösséget, örömet és védelmet teremt a gonosz gondolatok, a lélekellenes tettekre való csábításokkal szemben.
A keleti szerzetesek nem ismerik a rózsafűzért, de egy rövid imát rendszeresen mondanak az imaszíjukon számolva, hogy hányszor mondták el. Ez a Jézus-ima, amelyet tűz-imának is neveznek. A szerzetesek lényegében a templomban hátul megálló vámos szavait imádkozzák: „Uram Jézus Krisztus, Isten fia, megváltó, könyörülj rajtam, bűnösön.”
A Sátán az Írásból idézve kísértette Jézust, aki szintén az Írás szavával válaszolt. Honnan merítette Jézus az erőt? Valószínűleg a vízben való alámerítkezésből és a Szentlélek szavából: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok!” Jézus talán így hallhatta: „Te vagy az én szeretett fiam, téged fognak hallgatni.”
Keressünk egy helyet, maradjunk csöndben, majd pedig tízszer mondjuk el a Jézus- imát. Előtte képzeljük magunkat a Jordán partjára, ahol a bűnösök sorában állunk, és kérjük Jánostól és Jézustól a keresztséget, hogy a Szentlélek leszállhasson ránk. Ha a Szentlélek leszáll ránk, akkor élő kövekként egymásra épülünk, mert bűneinkkel együtt elfogadva érezzük magunkat. Akkor megtapasztaljuk az élő víz frissességét, és élő kövekként lassan, lépésről lépésre szent egyházzá válunk.
(Csönd)
Most pedig imádkozzuk el a keresztelés liturgiájából a gonosz hatalma elleni imádságot önmagunkra alkalmazva:
Mindenható Urunk és Istenünk! Te elküldted egyszülött Fiadat, hogy a bűn rabságában sínylődő embert Isten gyermekeinek szabadságával ajándékozza meg. Alázatosan könyörgünk hozzád magunkért, akikről tudod, hogy megkísért minket a világ, és küzdünk a sátán cselvetései ellen. Fiad szenvedésének és föltámadásának erejével ments meg minket az áteredő bűn ártalmából és vértezz fel Krisztus kegyelmével, és szüntelen oltalmazd életünk útját, Krisztus, ami Urunk által. Amen.
III. „Tükör által homályosan”
A legfölségesebb értékek egyike a szabadság. A testi fogság, a fogságban való élet a katonaság réme, a börtönökben sínylődés elszomorító valóság. Mindenki szabad akar lenni, de a legtöbben keveslik szabadságukat, különösen a betegek, a kórházban vagy otthon fekvők, akik nem tudnak járni. A leprások, akiket kitagadott a világ. Az otthontalanok, akiknek nincs fedél a fejük felett. Az elnyomott népek, népcsoportok lázadással válaszolnak a sérelmeikre. A kamasz diák is lázad, mert felnőtt akar lenni, megpróbál kitörni az elvárásokból. Van, aki örökre kamasz marad. Főként, aki nem látja korlátait, aki nem ismeri fel gyengeségeit, és a világot akarja mindig megváltoztatni, megváltani, de nem tudja megszeretni a bűnös világot, embertársait, önmagát.
Raszkolnyikov is szabad akart lenni, ki akart szabadulni az anyagi rabságból, szörnyű odujából, még más vére árán is. Értelme az uzsorást értéktelen életűnek tartotta, akit el lehet pusztítani. Ugyanezt vallották a fajukra büszke vezérek vagy osztályharcos generalissimusok, akik milliókat – szerintük értéktelenek férgeket – küldtek a rabságba és halálba.
A bűnök megkötöznek, elveszik szabadságomat. A látszat-szabadság élményével ajándékoznak meg, de egy idő után „ínség földje” lesz lelkünk. Sztálin élete végén minden nap más szobában aludt, mert félt, bár ezrek vigyázták a dácsájához vezető utat. Aki félelmet kelt, az fél maga is. A jó lelkiismerettel vállalt nehéz döntéseinket viszont lelki béke követi, mégha másokkal súlyos feszültségbe is kerülünk.
De a látszólag teljesen jó akaratú szeretet is megkötözhet, ha nem veszi figyelembe a szeretet szabadságát. A már felnőtt, fiatal házasok sokan szenvednek a szülői érzelmi elnyomástól. ’Ha szeretsz, azt teszed, amit mondok’ – érződik sok szülő szavából, még inkább sértődött hangjából, nem pedig azt, amit feleséged vagy férjed akar.
Imádságunk és bűnbánatunk célja a belső szabadságunk növekedése a Lélek által. Azért imádkozunk, hogy megszabaduljunk függőségeinktől: múltunk félelmeitől, hangadó vagy akár szeretett személyek megbénító hatásától, az ital vagy étel mértéktelen vágyától, ellentmondást nem tűrő családi vagy politikai nézeteinktől, testi szenvedélyeinktől, megkötöző vágyainktól vagy a másoknak való megfelelés bálványától. Sokszor nem értjük meg Isten akaratát, hogyan van innen tovább út számunkra. De a Szentírás és értelmünk segítségével legalább azt világosan láthatjuk, hogy mit nem akar tőlünk az Isten. Sokszor nagy segítség a nemet mondás, ha nem is látjuk, hogy mire kellene igent mondanunk. Ilyenkor legjobb virrasztani, ülve vagy ágyon fekve várni a hajnalt.
Rossz élményeink, őseink bűne is bennünk él, legtöbbször tudattalanul hat ránk. Sorskönyvnek vagy belső forgatókönyvnek nevezik a belénk ivódott jó és rossz szokásokat, válaszokat. Múltunkra való rákérdezéseinkkel tágíthatjuk szabadságunkat: Milyen jó és rossz példát láttam otthonomban? Hogyan hatottak és hatnak rám emlékeim?
A függetlenség nem egyenlő a szabadsággal. Sok fiatal elmenekül otthonról, és új életében ugyanazt a hibát követi el, mint amitől elmenekült. Neves jezsuita lelkiírók szerint a legfontosabb erény az éberség. Már Szent Ignác is háromféle gondolatról beszél: a saját magamé, amely a szabadságomból fakad, és van két külső: az egyik a jó szellemtől, a másik a rossztól származik. (Lelkigyakorlatos könyv 32. pont) Az éber szellem a távolabbi múltjáról és mindennapjairól, kísértéseiről és örömeiről való gondolkodásban – igaz, tükör által homályosan –, de igyekszik egyre jobban megismerni énjét.
Nemes Ödön S. J. így ír: „Minél jobban ismerem pszichikai múltamat, annál nagyobb önismeretre teszek szert. Sok ember nem ismeri ezeket a benne felhalmozódott belső emlékeket, és azok hatása alatt megíródott >forgatókönyve< alapján gondolkodik, cselekszik. Például az az ember, aki gyermekkorában mindig azt hallotta, hogy >rosszul sikerült gyerek vagy<, egész életében azt próbálja bizonyítani, hogy valami érték csak van benne. Ha gyakran szidást kapott kudarcaiért, egész életében arra vigyáz, nehogy megint bajba kerüljön, ezért visszahúzódik, és semmit sem kezdeményez.” (Nemes Ödön S. J.: Ima és Élet, Útmutató Szent Ignác lelkigyakorlatainak végzéséhez a mindennapi életben, II.Életünk árnyoldalai Isten szeretetének fényében, Korda Kiadó, 2002, 155–156.)
Rendszeresen meg kell kérdeznünk magunktól: megszabadítóak-e szavaink, szemeink, tetteink? Vagy félelmet sugárzók, hogy lekössük mások lelkét, pártunkra vonjuk őket lelkünk erőszakos igazságával? Mi okozza a bennem feltámadó félelmet?
Szent Benedek azt kéri tőlünk, hogy tápláljuk a szegényeket és üdítsük fel lelküket („Pauperes recreare” Reg 4,15). A magánytól és más megkötözöttségektől való feloldás Isten országának nagy küldetése. A magány gyógyszere az isteni és emberi irgalomban való béke és öröm. Nekem is mondja a kútnál ülő Jézus: „adj innom!” A kereszten függő Jézus pedig így szól hozzám: „Szomjúhozom!”
Az Atya és Fia vágyakozik az igazi szabadságot szolgáló szeretetünkre, hogy teljesebbé tegye örömünket és békénket. Szent Pál a filippieknek még a fogságából is az örömről tudott írni, mert átélte lelkében Isten országának szabadságát: „Örüljetek az Úrban szüntelen! Újra mondom: örüljetek! Ismerje meg mindenki a ti szelídségeteket! Az Úr közel van. Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseiteket hálaadásotokkal együtt az Úr elé! Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4.4–7)
Szent Benedek arra tanít bennünket, hogy a lelki vágyódás örömével várjuk a szent húsvétot. Aki vágyódik az örömre, aki vágyódik az élő vízre, annak lelke nem veszett el. A legrosszabb a közömbösség. Jézus azért adta életét értünk, hogy a Lélek felemelhesse szívünket, és megszólaljon benne időnként – sokszor negyven napos sivatagi út után – a feltámadt Bárányt és a szenteket dicsőítő húsvéti allelúja.
Lelkiismeretvizsgálatunk segítségeként állítsuk magunk elé az öröm tíz parancsát mint tükröt (Gaston Courtois).
1. Minden reggel hűségesen kérd Istentől az örömet.
Merem-e kérni az örömet a Szentháromságtól? Merem-e kérni, hogy a boldog Isten boldoggá tegyen?
2. Mosolyogj és tanúsíts nyugalmat kellemetlen helyzetben is.
Törekszem-e arra, hogy mosollyal nézzek a világra és az emberekre? Akarok-e Isten mosolya lenni?
3. Szívből ismételgesd: „Isten, aki engem szeret, mindig jelen van.”
A Jézus-ima mellett mondogassam magamban: Isten szeret, Istenem szeretett lánya vagy fia vagyok. A Szentlélek gyógyítson ki rossz emlékeimből, hitetlenségemből.
4. Szüntelenül törekedj arra, hogy csak a jó oldalukat lásd az embereknek.
Milyen könnyű meglátni másban a hibát! Sokszor azt látom meg legelőször, amit nem akarok, nem tudok magamban felismerni. Miért bánt a hibája? Mi a jó benne?
5. Könyörtelenül űzd el magadtól a szomorúságot.
Nem akarok-e megmaradni szomorúságomban, hogy sajnálhassam vagy sajnáltassam magam?
6. Kerüld a panaszkodást és a kritikát, mert ennél semmi sem nyomasztóbb.
Az igaz életre való törekvés az, ha nem teszed, amit másban rossznak tartasz – vallja egy ókori bölcs. Valóban nincs bennem az a rossz, amit másban nem tudok elviselni?
7. Munkádat örömmel és vidáman végezd.
Nehéz örülni a munkának, ha nem vagyok vele megelégedve, ha mást szeretnék csinálni, ha nem érzem magam elfogadva. Néha máshová kell vándorolni, ha lehet. De vajon keresem-e a munkámban az örömet? Valaki számára nem tehetem-e jobbá az életet?
8. A látogatókat mindig szívesen, jóindulattal fogadd.
Várom-e mástól az isteni szót? Ábrahámként enyhet adok-e a hozzám betérőnek?
9. A szenvedőket vigasztald, magadról felejtkezz el.
Imádkozom-e a nálam jobban rászorulókért? Ápolom-e a betegeket? Észreveszem-e a nálam is magányosabbat?
10. Ha mindenütt az örömet terjeszted, akkor biztos lehetsz benne, hogy magad is rátalálsz.
IV. Zarándoklás a Szentlélekhez
A középkorban a szentföldi zarándoklat mellett a másik leghosszabb zarándokút a hispániai Santiago de Compostelába vezetett. A legjelentősebb bencés kolostor, Cluny apátjai is támogatták Szent Jakab sírjához való zarándoklatot. A zarándokok serege és Szent Jakab alakja a középkorban egybefonódott a mórok elleni keresztény összefogással, ellenük való harccal. Szent Bernát a szentföldi keresztes háborúk sikere érdekében Krisztus katonáit a külső ellenség feletti győzelemre tüzelte, mert ez a harc szerinte Isten akarata. Bernátot a második hadjárat sikertelensége kissé elbizonytalanította. A muszlimok viszont Allah akaratának vélték a győzelmet, és máig begyógyíthatatlan seb számukra a keresztesek kegyetlen tettei, akik például Jeruzsálem elfoglalásakor minden arabot, férfit, nőt, gyereket, öreget kegyetlenül megöltek, majd elmentek a templomba hálát adni Istenüknek.
Cluny apátjai, szerzetesei elsősorban a belső küzdelemre, a bűneink, rossz szokásaink elleni küzdelem fegyverének tekintették a zarándoklatot. (Magyarországon Ják kápolnája az egyik ismert zarándoktemplom, a község neve is Szent Jakabra utal.) Szent Jakab ábrázolásaira a zarándokbot mellett a kagyló a jellemző, amely homlokát vagy ruháját díszíti. A kagyló a zarándoklat és Isten utáni vágy szimbóluma lett. A zarándokok kagylóval merítettek vizedt a hosszú úton, ezért is fontos volt számukra. A barokk művészet legfontosabb díszítő elemeinek is egyike: aranyszínű kagylót látunk a szentek szobrainak fejénél, például a gyönyörű nagyszombati jezsuita templomban, a festmények közül például a pannonhalmi ebédlőben az evangélisták freskói alatt és a festmények felett. (A modern életben ennek az ábrázolásnak a „maradványa” a Shell-kutak kagyló szimbóluma.)
XVI. Benedek pápa címerének központi szimbólumává tette a kagylót. A pápa ezzel zarándoklatra hív, mert az istenkereső lélek kaphatja meg a Szentlélek adományait. Az Observatore Romanoban megjelent címermagyarázat azonban felhívta a figyelmet Szent Ágoston legendájára is. Egyszer Ágoston, miközben elmélkedett a Szentháromság titkán, a tengerparton járt fel és alá. Egy kisfiúra lett figyelmes, aki kagylóval meregette a tenger vizét. – Mit csinálsz? – kérdezte Ágoston. – Kimerem a tenger vizét – válaszolta a fiú. – De hiszen az lehetetlen! – kiáltott fel Ágoston. – Előbb merem ki a tenger vizét, mint te megérted a Szentháromság titkát! – válaszolta a gyermek. Valóban nem érthetjük meg a Szentháromságot, csak szívünkben érezhetjük, vagy megízlelhetjük, mint a szomjas zarándok a felüdítő vizet. Az emberi lelket békével és örömmel eltöltő Szentlélek misztérium, ha úton vagyunk felé, közelebb jön. De ha önmagamat a Szentlélek birtokosának tartom, és ezért másokat az én példám követésemre biztatok, akkor kagylóval akarom kimerni a tengert, és mérges leszek a tengerre, mert az nem akar engedelmeskedni.
Minden evangélium kissé másképpen mutatja be Jézust. Négy egymás mellé tett freskónak is mondhatnánk. Máté evangéliumában a bűnöktől való megváltás a központi gondolat, Máté evangéliuma lett a nyugati egyház gondolkodásának alapja. Ahogy növekszünk, úgy változik Jézus-képünk is, ha valóban érdekel élete. Minden evangélium kissé másképpen láttatja Jézust, nincs egyetlen tökéletes Jézus-kép, hanem csak a hitben kiteljesedő vagy esetleg a világ hatására elhalványodó. (Vö. Anzelm Grün, Biblische bilder von Erlösung, Münsterschwarzacher Kleinschriften, 81, 1993)
Lukács evangélista a görögöknek írta elsősorban az evangéliumát. Jézust mint úton levő vándortanítót ábrázolta, isteni vándort, aki az égből jött, és megmutatta az embereknek, hogy isteni magból származnak. Lukács az egyetlen Igazat láttatja Jézusban, aki irgalmával igazzá teszi az embert. A híres görög bölcs, Platón megkérdezett valakit: mi történne, ha eljönne egy olyan ember, aki teljesen igaz lelkű? Azt válaszolta: akkor mi kitaszítanánk és megölnénk. Lukács evangéliumában nem véletlenül hangsúlyos a római százados mondata a kereszt alatt: „Ez az ember valóban igaz volt.” (Lk 23,47)
Jézus útra kel, mint jó pásztor, és gyógyítja a betegeket, keresi az elveszettet, és úton járva tanítja az embereket arról, hogy szerinte kik a boldogok. (Máté evangéliuma új Mózesként láttatja Jézust, ezért hegyen mondatja el vele a birtokló gondolkodást elvető boldogságra törekvést.) Jézus útra küldi az apostolait, hogy utánozzák az irgalmas szamaritánust, és beszéljenek a megbocsátásban gazdag atyáról, akihez érdemes visszatérni tékozló fiúként. De az éberség, a meggondolt toronyépítés, a pénzzel való hűséges, gondos, adakozó bánásmód szintén központi gondolata Lukács evangéliumának. A tékozló fiú, a bűnös boldogtalan, az erényekre törekvés, a gonosszal való küzdelem célja az, hogy ne veszítsük el az üdvösség útját. A bűn útja nem egy érdekes kaland, hanem sivatagban való bolyongás. A gyűlölt Zakeus nem lehetett boldog. Jézus vállalta, hogy a bűnöshöz való fordulásért megvessék az emberek. Jézus megmutatta az ellenségszeretet útját, ezért a kinevetést vállaló, a fára mászó, az üdvösséget látni akaró kis Zakeus is vállalta, hogy szakít a múltjával. A váratlan, kiérdemelhetetlen irgalom váratlan, hihetetlen tettre vezeti a korábban kapzsi vámost: szakít a birtoklással és a derűs szegénységet választja. Jézus Zakeus boldogságát látva boldogan így kiált: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett!” (Lk 19,10) Jézus visszavezeti az embereket az értelmes, igaz életbe, megtöri a halál hatalmát.
A megváltott élet gyümölcse az öröm, Lukács evangéliumában és az által írt Apostolok cselekedeteiben hallhatunk legtöbbet az örömről. Dávid örömét is Jézus teszi teljessé: „Mert nem hagyod lelkem a holtak honában, nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet. Az élet útját mutatod nekem, és örömmel töltesz el színed előtt.” (ApCsel 2,27–28) Péter meghirdeti a keresztséget, amelyben a bűnbocsánat révén megkapják a megtérők a Szentlélek ajándékát. A Szentlélek ajándékának az életörömet lehet nevezni, amely utat jelent, egyszerűségben és a kenyértörés közösségében.
János evangéliumában a Jézus által való megistenülés is központi szerepet kap. Jézus azért lett ember, hogy mi Isten gyermekei lehessünk. A keleti egyházban Szent János evangéliuma lett az útmutató. Az ember megistenülése a Szentlélekben történhet. Jézus búcsúbeszédének központi gondolata a Lélek küldése. A Lélek megújítja az apostolokat: „Az igazságot mondtam: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.” (Jn 16,7) János evangéliumát úgy is érthetjük, hogy Jézus halálának gyümölcse nemcsak a bűnök megváltása, hanem a Szentlélek eljövetele, illetve akkor leszünk megváltott, új emberek, ha bennünk él az ő Lelke. Jézusra a Jordánban rászáll a Lélek galamb képében, a halálba temetkezéskor újra a Lélek jelenik meg. A Lélek mozdítja el sírjáról a követ, és viszi el az alvilágba, majd az Atya jobbjára.
Itt, Pannonhalmán az alsó összekötő folyosón láthatjuk egy ravennai templom freskóinak másolatát, amelyek bizánci hatást tükröznek. Krisztus keresztjének szárain galambok ülnek, a felső száron három, amely a Szentháromságot jelképezi, a kereszt oldalsó ágain kettő-kettő, amely a Fiú istenségét és emberségét jelzi. A Szentlélek galambjai egyben a Szentháromság és a Fiú kettős természetének galambjai. Az Atya és a Lélek együtt szenved a keresztre feszített Fiúval, és együtt örvendezik a halálon való győzelmének. A folyosón kútnál ülő galambokat ábrázoló mozaikokról is láthatunk másolatokat. Ahogy a vizek fölött a teremtés hajnalán ott lebegett a Lélek, úgy lebeg a bűnbocsánat kútja felett.
A galamb az emberi lélek szimbóluma is, főként a testből eltávozó léleké. A bencés világban a galambról Szent Skolasztikára gondolunk. Szent Benedekhez mint az ősatyákhoz Isten látomásban és álomban is szólt. Skolasztika egyszer kiimádkozta, hogy az őt meglátogató bátyja ne mehessen haza a kolostorába, az Úr záport küldött, és egész éjszaka „lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást”. Három nappal később Benedeknek látomása volt: „látta testvére lelkét, amint testéből elszállt, és galamb képében az égi otthonba repült.” (Vita, XXXIII–XXXIV. Fejezet)
Egy asszony azt mesélte, hogy gyermekkorában idegen volt tőle a Szentháromság. Hiányzott számára az anya, a nő a Háromságból. A Lélek galambja azonban a keresztény hagyományunkban elsősorban a nőiséghez kötődik, de már az ókori mitológiában is Venus szekerét galambok húzták. A szentmise elején így imádkozzuk: „A Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal.” A család egyesítő ereje főképpen az anya. A reneszánszban az igaz szerelmet a Szentléleknek tulajdonították, Balassi Bálint Szentlélekhez szóló himnusza is az igaz szerelem szerzőjeként köszönti:
Az Szentháromságnak harmadik személye,
Szerelemnek Isten szerint gerjesztője,
Az jó házasságnak ki vagy bölcs szerzője,
Szívek szentelője.
A szíve alatt gyermeket hordozó Mária alázattal, szeretettel ment el Erzsébethez, akinek méhében felujjongott a magzat. Mária pedig magasztalta az Urat, aki a Lélekkel ajándékozta meg, és áldott lett az asszonyok között. Sion leánya a szelídség és a szeretet „arany háza és Dávid tornya” a gonosz ellen. A békeségre törekvő nagy humanista, Erazmus így vall a szelídség áldásáról: „A szelídség tesz fogékonnyá minket a Szentlélekre. Az alázatos és szelíd ember fölött szeret ugyanis megpihenni az, aki egyszerre hétszeres kegyelmi ajándékkal hinti meg értelmünket. Ezután kisarjad az erények bő hozamú vetése a boldog gyümölcsökkel együtt, amelyek között a legfontosabb a benső öröm, a titkos öröm, az az öröm, amelyet nem ismer más, csak akinek megadatik, és amely nem fonnyad el, nem vétetik el a világ örömeivel együtt, hanem olyan örömmé növekszik, ami örökké tart.” (Rotterdami Erasmus, Enchiridion Militis Christiani, Kézikönyv Krisztus katonájának, Kairosz Kiadó, ford., Heidl György, 2000, 53.)
Keresztelő János rámutatott Jézusra, ő az, aki majd Lélekkel fog keresztelni. Ahogy a Lélek leszállt Jézusra, útnak indult és tanítványokat választott ki. Nem egyedül ment, közösséget teremtett. De ezzel elhagyta anyját. Mária elengedte fiát, nem akarta birtokolni, mert a szabadság Lelke lakozott benne. Máriának gyötrő fájdalom lehetett, amikor az ördögök fejedelmével vádolták meg fiát, amikor Jézus az igéire hallgatókat testvéreinek és anyjának nevezte. Mária átölelte a keresztfát, kitartott végig az úton. Jézus a legnagyobb fájdalmában is gondoskodik róla, de kissé el is távolítja magától, hogy az elválást megkönnyítse számára: „Asszony, íme a te fiad.”
II. János Pál pápa egyik beszédében – sokakat meglepve – kifejezte, hogy meggyőződése szerint a feltámadt Krisztus megjelent anyjának is. Máriának pünkösdkor való jelenlétéről Lukács evangélistától tudunk, ezért is lehet az egyház anyja. A Szentháromság- szobrokon gyakran láthatjuk, hogy a megdicsőült, de a keresztjét tartó Fiú megkoronázza anyját, az Atya szeretettel néz Sion lányára, a Lélek galambja pedig Mária feje felett lebeg. Mária megkoronázását és a feje felett lebegő galambot láthatjuk a bazilikánk Mária-kápolnájának üvegfestményein, Mária életének utolsó jeleneteként.
A Lélek gyümölcse a megbocsátás. Ez a legnehezebb evangéliumi erény. A benső örömből fakadó szelídség erőt ad a félelem és a bosszú ellen. Mégis talán lelkünk e küzdőterén veszítünk legtöbbször. A római liturgiában az eucharisztikus ima után mondjuk el, a görög-katolikus liturgiában a Miatyánk az átváltoztatás előtt van. Így követi a keleti egyház liturgikusan is Jézus akaratát: „Először békülj ki…” Erasmus pedig így tanít: „Amennyit a neked tartozó testvérednek te elengedsz, annyit enged el neked Isten. Hitelezőnk személyesen tanított minket arra, hogy így kell elengedni a másik tartozását. Nem fogja megszegni az általa rendelt törvényt. Hogy vétkeidtől megszabadulj, végigszaladsz Rómán, elhajózol Szent Jakabhoz, temérdek búcsúcédulát vásárolsz. Nem kárhoztatom, amit teszel, de hogy mindent megtégy, arra nincs alkalmasabb módszer, mint megbocsátani ellened vétő testvéreidnek, mert ezáltal engesztelődsz ki Istennel, ha elkövettél valamit. Bocsásd meg felebarátod enyhe vétkét – hiszen csakis enyhe lehet az, amit az ember embertársa ellen vét –, hogy Krisztus megbocsássa ezernyi vétkedet.” (Erasmus, I.m., 251–252.)
A mi liturgiánkban az Atyát nevezzük a Dicsőségben „mennyei királynak”. A görög katolikus liturgia sokszor így kezdődik: „Mennyei király, Vigasztaló”, vagyis a Szentlelket hívják, az új teremtéssel kezdődik náluk a szent áldozat. A nyugati teológia a reformátorok tanításával szemben elsősorban azt hangsúlyozta, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztiában, az ortodox hagyomány szerint azonban nemcsak az alapítási igék elmondása, hanem a Szentlélek által valósul meg Jézus jelenléte. (Vö. Dolhai Lajos: Eucharisztia és Szentlélek, Új Ember, 2005. május 15., 2.)
A II. vatikáni zsinat után használható eucharisztikus imádságokban a Szentlélek hívása nélkülözhetetlen (epiklézis), jellemző azonban, hogy az I., vagyis a zsinat előtt az egyedül használt, az ún. római kánonban a Szentlelket csak egyetlenegyszer említjük, mégpedig a doxológiában: „őáltala, ővele és őbenne (...) a Szentlélekkel egységben.” II. János Pál pápa enciklikájában idézi Szent Efrémet: „Vegyétek és egyetek belőle mindnyájan, és egyétek vele együtt a Szentlelket.” (II. János Pál: Az egyház az eucharisztiából él, 17.p) A teremtő ige és a Lélek változtatja át a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé. A Vigasztaló új életet akar adni nekünk az ünnep által. A Szentatya szerint Mária „az eucharisztikus asszony”, aki segít bennünket a valóságos jelenlét megértésben. Ahogyan a Fiú a Szentlélek erejéből lett emberré Mária méhében, ugyanúgy a Szentlélek teremtő ereje által lesz a kenyér és bor a szentmisében Krisztus teste és vére. „Máriának azt kellett elhinnie, hogy akit méhében fogan a Szentlélek erejéből az Istennek a Fia. Mária hitének folytatásaként az eucharisztia misztériumáról nekünk azt kell elhinnünk, hogy ugyanaz a Jézus, Isten Fia és Mária Fia, teljes istenemberi valóságában jelen van a kenyér és a bor színe alatt.” (55.p)
Joseph Ratzinger, a mai XVI. Benedek pápa felhívja a figyelmet, hogy a mennyegző, az emberi szerelem a Bárány lakomájának előképe. Zarándoklatunk célja, hogy lelkünk örömmel énekeljen, otthont leljen a földön és mennyben. Így ír az egykori bíboros, a mai Szentatya: „…megértették a keresztények, hogy az Eucharisztia a vőlegény jelenlétét és ezzel Isten menyegzői ünnepének megelőlegezését jelenti. Ebben ugyanis valóban létrejön az a közösség, amely a házasságban a férfi és az asszony egyesülésének felel meg. Amint azok >egy testté< válnak, ugyanúgy az áldozásban mi mindannyian vele egy >pneuma<, vele >egy lélek< leszünk. Isten és ember összeforrásának az Ószövetségben bejelentett titka Krisztus testének és vérének a szentségében, éppen szenvedése által teljesen reális módon megy végbe (ld. Ef 5,29–32; 1 Kor 6,17; Gal 3,28). A templomi éneklés végső soron a szerelemből származik: ez a legmélyebb érzés, amely az éneklést megteremti. >Cantare amantis est<, mondja Ágoston: az éneklés a szerelem dolga. Ezzel ismét az egyházi zene trinitárius [szentháromsági] értelmezéséhez jutottunk el. A Szentlélek a szeretet, és ő teremti az éneklést. Ő Krisztus Lelke, ő von be bennünket Krisztus szeretetébe, és vezet így az Atyához.” (Joseph Ratzinger, A liturgia szelleme, Szent István Társulat, 2002, 127–128.)
Az egyház Krisztus misztikus teste, ennek egy tagja a bencés közösségünk. Mi is zarándokolunk a sivatagban. Ha a Szentlélekre várva zarándokolunk, akkor eljutunk időnként egy oázishoz, ahol kút van és élet, a fák között pedig rátalálhatunk az öröklétet jelképező cédrusra. Olyan gyönyörű színeket láthatunk lelkükben, mint Csontvárynak a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festményén az ég és föld misztikus színeit. A cédrus alatt ott látható a fehér és fekete ló, a jó és rossz örök jelenlétére utalva. Van, aki ránéz a fára, és gyorsan eltávozik fekete lovon, mert nem ér rá ünnepelni, de a fehér ruhába öltözöttek a szépségtől megigézve örömükben táncot járnak. Körbetáncolják a cédrust, az élet fáját, amelynek néhány ága véres, és ezekhez közel ül egy madár. A fehérbe öltözöttek táncolnak, hogy szárnyaló szívvel induljanak tovább a sivatagban, és a lélek örömében várják a következő ünnepet.
Köszöntjük a körbe beálló új oblátus testvéreinket, és akik fogadalommal kötelezik el magukat. Kívánjuk, hogy igyanak az élet vizéből, és örök életre szökellő forrás támadjon szívükben, és örömükkel támogassák közösségünk zarándoklatát. Úgy legyen, Ámen.
(Elmélkedéseinket Szent Skolasztikához intézett imával zárjuk.)
