Szent Benedek  ünnepe

2008. júl 11.

Kedves Főapát úr, kedves ünneplő Testvérek!

Reggel a laudesben a két oblátus jelölt egy-egy érmét kapott, amelyen Benedek a keresztet mutatja feléjük, felénk. Benedek hitte, hogy aki a keresztre tekint, az az élet fájára néz.  Aki szívből szemléli a fára szegzett Isten Fiát, annak lelkében vágy éled arra, hogy bocsánatot kérjen tőle: „Uram, nem vagyok méltó, hogy házamba jöjj.” Aki a keresztfára néz, az egyszer csak megkérdezi magától: ’vajon jó gyümölcsöt terem-e a lelkem?’ Vajon szerzetesként, oblátusként vonz-e az istenszolgálat? Vajon buzgó vagyok az engedelmességben és a méltánytalanságok elviselésében? (vö. Regula 58.) Megvan-e bennem Szent Antal lelkülete, aki így szólt magához: „Minden reggel ezt mondom magamnak: ma kezdem.”

            Aki nem vallja magát mindig újra kezdőnek, az talán nem vallja magát bűnösnek sem. Annak lelkébe pedig nem térhet be gyönge, felüdítő szélként a Lélek, mert Jézus nem az igazakért jött, hanem az esendőkért. Aki magát kegyelemre, élő vízre szoruló fának tartja, az átélheti, hogy Isten fia érte halt meg a keresztfán. Érte lehelte ki lelkét.

              A Szentlélek a pusztába hívja a szerzetest, az oblátust és minden embert. A pusztában Jézusnak is először a vadállatok jelentek meg. Ha vállaljuk a belső küzdelmeket, akkor szent térré válhat a szenvedés. A keresztség, a szerzetesruha, a Szent Benedek-érem jele a belső küzdelmeinknek. A bennünk élő gonosz gondolatokkal, szavakkal, vágyakkal való viaskodás nem kellemes, de aki elmenekül a változásra hívó küzdelemtől, az csalódik a családjában, a vágyott közösségben, az egész világban, Istenben.     

            Az oblátusközösség, a monostor csak segítheti a belső küzdelmet: jó szóval, imádsággal, halló szívvel, vendégszeretettel.  Abban segíthetünk a másiknak, hogy könnyebben hordozza terhét. Élő vízforráshoz terelhetjük egymást, de testvérünk helyett nem kelhetünk át a sivatagon. „Ha viszont a lelkiéletben és hitben előre haladunk, akkor majd szárnyaló szívvel sietünk előre Isten parancsainak útján.” (Prologus) Szívünk békéje az oázis. Krisztus pedig az a szikla, amelyből a víz fakad.

            A lelkigyakorlat közben többször idéztem Richárd Rohr Minden egybetartozik című könyvét.  Az oblációt tevőknek és mindnyájunknak szólnak biztató szavai: „Ha már megtanultunk bízni Istenben, lelki fejlődésünk következő lépése az, hogy bízni kezdünk önmagunkban. Az évek során nagyon sok embernek mondtam, hogy bízzon magában. Mindez érthetőnek s egyszerűnek tűnik. Mégis rengeteg köszönőlevelet kapok ezért a bíztatásért. Nyilván azért, mert ennek a sok katolikusnak senki sem mondta el, hogy bízhat saját magában. Micsoda biztonság nélküli és unalmas világot hoztunk létre! Jézus azt mondja az evangéliumban: »Ne félj!« Azt mondja, hogy az egész radikálisan rendben van. Megbízhatsz magadban, mert Isten megbízik benned, fel fogja használni az utadat, a tapasztalatodat. Semmi nem megy veszendőbe, minden megbocsáttatik. Semmit sem fordítanak ellened. Sőt, valójában a bűneid fognak megjavítani! Mint ahogy  Norwichi Juliána hallotta Jézus sugallatából: »A bűn nem az ember szégyenére, hanem dicsőségére kell hogy szolgáljon, a bűn bélyegét dicsőséggé kell változtatni.«

            Ha mindez nem jó hír, akkor mi más lehetne az? Mi lehetne jó, ha ez a szabadság, ez a tágasság nem az? Ez Isten ölelése, mely azt mondja, a te életed is számít. Az életutad számít, és Isten veled kötött szeretetszerződése mindig feltétel nélküli és rendszerint a te javadra egyoldalú. Hirtelen nagyon biztonságos lesz ettől az univerzum.”      

            Fa volt Benedek. Zöldellő fa, mert az élet fájára akart hasonlítani.  Az élet fája a az egész létből szívja a táplálékot és levegőt. Mint az arborétum fái, amelyek gyógyítják szívünket, lelkünket és az ég madarai is örömmel fészket raknak ágaikon. 

            Benedek lelkében, érzelmeiben, önmagában lakott, ezért tudott tanulni életútjából, hibáiból, bűneiből. Mivel önmagában lakott, ezért a kegyelem révén feltárultak előtte mások gondolatai, és a Napban láthatta az egész világot.

            Kedves oblációt tevők, kedves Ida és Anna testvérek, kedves Mindnyájan! Halljuk meg hát, mit üzen ma nekünk Benedek:

„»Itt az óra, hogy felébredjünk az álomból.« Nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek, és megdöbben füllel halljuk, mire int bennünket a mindennap felénk kiáltó isteni szózat: »Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!« És ismét: »Akinek füle van a hallásra, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak!« És mit mond? »Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám! Az Úr félelmére tanítlak titeket. «” (Prológus)

Amen.