Megtisztulás, Szentírás, imádság

szerző: dr. Borián Elréd OSB

Oblátus lelkigyakorlat

2008

 

Megtisztulás, Szentírás, Imádság

 

 

 I. Másképp látni 

                                                                           „Ha békét akarsz, keresd a változást magadban,

                                                                             ne másokban.

                                                                        Könnyebb lábadat védeni egy szandállal,

                                                                       mint szőnyeggel borítani az egész földet.”

                                                                                                                      Anthony de Mello

                                   

 

A vakonszületett meggyógyítása

Jn 9,1–12. (A teljes szöveg: 9–41)

 

Jézus egy vakon születettel találkozik. A szerencsétlent látja benne, akinek nincs fénye. Nehéz szembe nézni egy vakkal. Ha meglátom őket, lesütöm szemem, mert érzem, hogy milyen szerencsés vagyok velük szemben. Szégyenem oka: félek az emberi gyengeségtől. A másétól, önmagamétól. Mi lesz, ha valamikor vak leszek? A farizeusok könnyen megoldják a kérdést: a bűne vagy ősei bűne miatt vak. Neki legyen bűntudata, ne nekünk. Legjobb védekezés a támadás. Jézus nem támad, odamegy hozzá. Ismeri gyengeségeinket és hordozza. Földre köp. Teremt, mint a Teremtő: agyagból és vízből. A sárhoz teszi a belső világát. Ahogy egy anya nyálával megtisztítja a gyermekét. Sár és nyál. Olyan mint a bűn, a sötétség és a lélek, az érzelmi megvilágosodás egysége. Sötétsége lesz Isten dicsőségére. Megkereszteli a vakot, Jézus látóvá tesz minket.

            Kövessük ezt a vak embert. Csukjuk be szemünket. Képzeljük magunkat vaknak. Mindenki csukja be a szemét. Egy percig imádkozzunk csendben, kérjük, hogy Jézus jöjjön el hozzánk, és gyógyítson meg minket. (1 perc csend)       

            Az értelem az ember lényeges része, de hozzátartozik a test és az érzelmi erő, a szív is. A farizeusok ideológiával, törvénnyel jönnek elő. Mivel szombaton történt, ezért aki meggyógyította az is bűnös. Nem kérdeznek őszintén.  Biztos, önigazoló válaszokat várnak.  Nem változnak meg. Ők a vallási igazság emberei.

            A lelkigyakorlat alatt legyünk a belső út emberei. Kérjük a kérdezés kegyelmét. Akkor változunk, ha új kérdést tudunk feltenni magunknak. A délelőtti csönd, az egymással való igazi beszédek kérdést szülnek. Ne pletykát keressünk, ne valakivel szemben akarjuk magunkat meghatározni. Ne egy csoporthoz való tartozás legyen a fő célunk.  „Amikor a kérdéseket keressük, akkor az átalakulás nyitottságát keressük” – vallja Richárd Rohr, ferences szerzetes, és így folytatja: „Az igazi erő a kérdésekben van, ritkán rejlik a válaszokban. A javítgatás rendszerint nem alakít át. Azért akarjuk a körülményeket megváltoztatni, hogy önmagunk megváltoztatását elkerüljük. Ehelyett azt kell megtanulnunk, hogyan viseljük el az élet fájdalmát válaszok nélkül, magyarázatok nélkül, sőt néhanapján értelmetlenül. Ez az út, az igazi ima veszélyes, sötét útja.” (RichárdRohr: Minden egybetartozik, A kontemplatív ima ajándéka, Ursus Libris,  2006, 43.) 

            Virrasszatok! – kéri Jézus. Magyarországon a kakas a reformátusok jelképe, Németországban a katolikus templomokon, sőt magánházakon is látható a kakas, a virrasztás, a fölkelő Napot köszöntő ember jelképeként.  A sötétségben félünk. Magányosak vagyunk. Félünk szeretteink halálától, az elválástól, mert akkor magány lesz a részünk. Egyszer egy asszony hívta fel Richárd Rohrt, akinek férje meghalt:

 „El sem tudta képzelni, miért akarna élni, és hogy mitől változhatna meg ez az érzés. Csak annyit tudtam tenni, hogy azt mondogattam neki:

– Higgyen nekem, csak higgyen nekem. – Ő azt válaszolta:

– Bízom magában.

      – Egy napon majd eltűnik e fájdalommal telt feneketlen kút – ígértem neki.

Ez a keresztények feladata, akik hisznek a húsvét misztériumában: hogy segítsenek azokon, akik a sötétségbe és az ürességbe érkeztek. A hívőknek el kell mondaniuk a fájdalommal küszködőknek, hogy mindez nem örökké tart; hogy van fény, és meg fogják látni. Nem csak ez marad. Bízzanak benne. Ne akarjanak átszaladni rajta. Nem ugorhatjuk át a gyász időszakait, és nem rázhatjuk le a kétségbeesés periódusait. Végig kell élnünk. Arról van szó, hogy az életünknek vannak szomorú, vagyis sötét napjai. A történelem kiemelkedő kultúrái úgy tekintettek ezekre, mint a viselősség, az átalakulás, a szükséges téli álom időszakaira. Szent térré válna, mi pedig éppen ezt akarjuk elkerülni. Amikor elkerüljük a sötétséget, akkor elkerüljük a feszültséget, a spirituális kreativitást és végül is az átalakulást. Elkerüljük Istent, aki a sötétben munkálkodik – ahol nem a miénk az irányítás! Talán éppen ez a titok.”

            Legyetek olyanok mint a gyermekek! – mondja Jézus. Gyermekként akarunk tanulni fájdalmainkból, sebeinkből. Krisztus öt sebe nélkül nincs feltámadás. Tamásnak is megmutatja sebeit. És Tamás hisz. Szemléljük bizalommal sebeinket a lelkigyakorlat napjaiban, hogy higgyük el: Krisztus sebei vannak bennünk. Ehhez alázat kell.Gyermekként  hallgatni a bennünk megszólaló léleknek! Ehhez csönd kell, együttes, együttérző csönd.

Hallgasd meg, ó fiam, ó lányom – kéri tőlünk Benedek – a Mester hangját, a Mesterét, aki földre köpött, aki sarat tesz a szemünkre, a sötétségünket, gyöngeségünket, és nyálával, érzelmeivel, megértő szeretetével feloldja a sarat és először imbolygó fákat látunk, majd világosabban a múltunkat, jelenünket, talán még jövőnket is. Mert testünk és lelkünk vaksága valóban lehet a világ bűnétől, ezer év, de legalább száz év van bennünk, szüleink ringató szeretete, és gyöngesége, bűnei, rossz és jó szavai élnek bennünk. Érdemes családunk múltját őszintén feltérképezni magunknak – magunkban.  Írva van: Tisztelt apádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél. Ha megbocsátjuk az ellenünk elkövetett hibáikat, bűneiket, akkor leszünk hosszú életűek. Mert rájövünk saját gyöngeségeinkre is, és csak ekkor kérjük Isten irgalmát magunk számára. 

Jézus tiszteli a vakot. Ezért visszaállítja becsületét, értékét. Önmagát tanítja meg tisztelni, és önmagán keresztül az élővé tevő Istent.  A gyógyító gyermeki énről és a legnagyobb ajándékről is olvashatunk az Obláció 2007/II. számában. A legnagyobb ajándék, ha ünnepelni tudjuk jóságunkat. És csak akkor tudjuk ezt tenni, ha másikban nem a hibákat keressük. Akkor keressük mások gyenge oldalát, akkor élünk a boldog botránkozásból, a hamis pletykákból, ha nem éljük meg a saját jóságunkat. Így ír John Powel: „Alegnagyobb ajándék, amit a másik személynek felkínálhatunk, az illető saját értékének a tudata. Ez a legnagyobb dolog, amellyel bármely élet kiteljesedéséhez hozzájárulhatunk. Csak a szeretetem keresztül adhatjuk ezt az ajándékot, és tehetjük meg ezt a hozzájárulást. Mindamellett alapvető fontosságú, hogy szeretetünk felszabadító legyen, nem pedig birtokló.”

A farizeusok vitát szítanak, előidézik a vak ember szüleit, mint egy bírósági tárgyaláson kérdezik. Félnek tőlük a szülők, de megvallják, hogy ez az ő  fiuk, aki vak volt, de most már lát. Kérdezzék meg tőle, hogy miként gyógyult meg.  

  Az elme, a teória elnyomja szívüket. A farizeusok nem kívánnak másképp látni. A bűnök keresése tölti ki létüket. Nagyon sajnálatos, különösen nőknél, ha nem szívvel látnak. Ha értelmükkel akarják megváltani a világot. Okoskodás, önigazolás elveszi a másképp látás lehetőségét. Elveszi a lelkigyakorlat értelmét. Másképp látni önmagam.

Határozzam el, hogy megtisztítom szemüvegem, hogy sarut keresek lábamnak, és nem akarom jóságom, érdeklődésem szőnyegével borítani Pannonhalmát, a bencés atyákat. Délelőtt csöndet tartok, hogy megszólalhasson bennem az Ige, imádkozom, finoman elhárítom a beszélgetni vágyókat: majd délután találkozunk. Sétálok az arborétumban, egyedül, hogy találkozzam szívemben a Teremtővel.  Megfontolom, hogy kikkel találkozott a vakonszülött. Megpróbálom megérteni őket. Eljátszom a gondolattal: mindegyik szereplő bennem él. A vak, a farizeusok, a vakon született szülei és Jézus.

Isten képére vagyunk teremtve, hogy a Szentlélekben újjászülessünk, másképpen lássunk. Imádkozzunk önmagunkért, egymásért, értem, hogy a Lélek működjön bennünk. Elfedve legyenek bűneink, és egymás számára evangéliummá, örömhírré váljunk.          

Godofréd atya a legutóbbi Oblációban (2008/1) Az imaterem lelkületéről írt. A zsolozsma és a magánima egységéről. Godofréd atya így ír: „Kölcsönhatással vanegymásra  a zsolozsma és a magánima. A zsoltárok és egyéb szentírási szövegek megtermékenyítik gondolatainkat, a belső indítások viszont személyessé izzítják a már megszokott sorokat. Ne legyen olyan tervünk, tevékenységünk, amihez ne állhatatos imádsággal kérnék Isten segítségét (Prológus 4).” A lelkigyakorlat elején szintén állhatatos imádsággal kérjük a Mestert, hogy vakságomat gyógyítsa meg, és a sötétség átélése után a húsvét fényével ajándékozzon meg. 

Az imateremben tapintatos figyelemre van szükség, hogy mást ne zavarjunk. „Mennyivel emberibb lehetne a légkör a családokban, a társadalomban, ha következetesen ezt tartaná mindenki szeme előtt. És mennyivel nyugodtabb, békésebb volna saját belső világunk is. Bencés oblátusként törekedjünk a zsolozsma és az egyéni imádság szeretetére, de mindenekelőtt a tapintatos szeretetre.” Godofréd atya szavait próbáljuk szívünkre venni a lelkigyakorlat néhány napján. Ne a plébániánk szokásaiból induljunk ki. Próbáljuk felvenni a kántorok ritmusát, énekeljünk, de halkan, tapintatosan. Ne akarjam tudatosan vagy tudattalanul, hogy az én hangom kihallatsszon. A szentmisén való válaszok is szívemből jöjjenek: emeljem fel a szívem. Ehhez nem illik a harsányság, hanem az alázat.

 A Regula szerint a szerzetes a templomban hátul megálló vámoshoz hasonlítson. Könyörülj rajtam, bűnösön. Ez az evangéliumi alapállás. Próbáljuk más bűnösségét hangoztató gondolatokat kivetni magunkból. Ehhez küzdelem kell. Mondogassuk a vámos, és a keleti szerzetesség legfontosabb imáját: „Uram Jézus, Megváltó, könyörülj rajtambűnösön.” A kegyelmek között az egyik legnagyobb kegyelem, ha meglátom Isten kegyelméből: mi a hibám? Mit kellene másképp látnom magamban? Kit kellene másképp látnom? Mitől félek? Kitől félek? Miért?  Miért izgat annyira más hibája? Miért vagyok rá féltékeny? Egészségére, fiatalságára, eszére, alakjára, pénzére, befolyására, kapcsolataira? Ha elmémbe, ha szívembe ér dühöm, elégedetlenségem bennem levő oka, akkor van esélyem rá, hogy megszelídítsem indulataim.

A legnehezebb hidat verni testvérem és önmagam hibái közé. Ez az igazi felfedezés, ez a lépcső a másként látás tornyához. Ha azt gondoljuk: jól látunk, akkor vakok maradunk a változásra. A belső változásra. Ezt ideológiával, keresztény igazhitűséggel magyarázzuk. Mások iránti őszinteséggel. Csak éppen a tapintat, a másikra való ráhallgatás tűnik el életünkből. Az önismeret mások ismeretének, megértésének kulcsa. Az önismerettől függnek az írások, filmek, fotók, festmények mélysége, mondanivalója. 

            Nemrég temettük Teodózia testvérünket. Hagyatékában összerendezett módon egy „szöveggyűjteményt” találtak. Imák, elmélkedések gyűjteményét. Az egyik elmélkedés az önelfogadásról szól. Ez a titka a Teremtő és a teremtés, vagyis környezetünk elfogadásának:

„Elfogadom. Istenem azt kívánja: önmagamat úgy fogadjam el, mint az ő kegyelmét. Egész életet kapunk a próbálkozásra, hogy minden nap, sőt minden órában behatoljunk kifürkészhetetlen akaratába, amely életre hívott.

            Azt üzeni: Én ajándékoztalak önmagadnak úgy, ahogy vagy. Életed minden ígéretével és fenyegetésével… Azzal, amit létre tudsz hozni, – és azzal, amire képtelen vagy. A lehetőségekkel, amelyeket magadban érzel, a korlátokkal, amelyek szorongatnak. Ajándékozd magad nekem azzal, hogy elfogadod életed.”

            Ha nem tudjuk elfogadni önmagunkat, mint a teremtő jóságos Isten kinyilatkoztatását, akkor hogyan fogadnánk el a bűnös embereket? Akkor másokban keressük, találjuk meg az okot, hogy nem vagyok önmagam. Teodózia testvérünk imádkozott önmaga elfogadásáért, mi is így tegyünk. Köszönjük meg, hogy fel tudunk kelni az ágyból, hogy testet alkotott nekünk, hogy értelmet adott, hogy lelket helyezett belénk. Avilai Szent Teréz így int minket: „Megpróbáltatásaink és zavaraink legtöbbjét az okozza, hogy nem értjük saját magunkat” (A belső várkastély, IV. 1.9.)

            A görög világban mindenki ismerte a vak mitikus jóst: Teiresziászt, aki a görög drámákban az isteni igazságot jósolta meg. A vak volt az igazi látó. Weöres Sándor többször idézett egy újsághírt: Törökországban egy vak anya gyermeket szült, és egyszer a gyermek anyja szemébe kapott, és ettől megnyílt a szeme, látott. Vállaljuk el vakságunkat, hogy Jézus erejéből láthassunk. A sarat nyálával összevegyíti és szemünkre teszi. Ha éberen várunk rá.

Jn 9, 35–41.

 

 

II. Legyetek irgalmasok 

A házasságtörő asszony, Jézus a világ világossága

Jn 8,1–20

 

Jézus az Olajfák hegyére ment. Az Olajfák hegyén állt hajdan Dávid király, és siratta önmagát, mert Absalom fellázadt ellene. De nem volt harag szívében, csak kétségbeesés. Érezhette lelkében, hogy ő is bűnös, mert nem büntette meg a törvény szerint legnagyobb fiát, Amnont, aki Absalom húgát erőszakkal magához vette, és utána elvetette. Támármagányosan élt Absalom házában. Két évvel később Absalom megölette testvérét, Amnont akit álnokul meghívott magához vendégségbe. Gyűlöletet táplált apja, Dávid iránt is, akit elsőként hívott meg magához vendégségbe, talán meg akarta őt is ölni, de Dávid nem ment el. 

Jézus az Olajfák hegyén áll, amelynek fái még talán most is ott láthatók. Itt lesz majd fogoly, Júdás itt csókolja meg. A bosszú bosszút szül. A görög drámákban nincs kiút.  Oidipusz miután megtudta, hogy a vak jósnak igaza volt, megvakította magát, és megélte, hogy fiai megtagadták, majd egymást ölték meg. A görög-római világ nem ismerte a megbocsátást, hite szerint Odüsszeusznak a kérőket, Aeneasnak Turnust fel kellett áldoznia, hogy helyre álljon a becsület.  

Jézus a Templomhoz ment, tanította a népet. Talán a tékozló fiúról szóló példabeszédet mondta el nekik. És lám elé vonszolnak egy tékozló lányt. Mesternek szólítsák, hogy szóra bírják, hogy kedvességükkel csapdába csalják. Ha halált mond rá, akkor megszegi a rómaiak törvényét, miszerint bírói ítélet nélkül nem ítélhető el senki. Ha nemet mond, akkor valóban bűnösök barátja, és megszegi Mózes törvényét.  

Jézus hallgat. Mint Pilátus előtt. Ír a porba. Szent Jeromos szerint Jézus Jeremiás próféta szavaira (Jer 17,13) utal az írás lassú mozdulataival: „A föld porába írják azokat, akik elfordulnak tőled, mert elhagyták az Urat, az élő víz forrását.” Jeromos szerint lehetséges, hogy Jézus a tanú és a farizeusok bűneit írta a porba. Majd megszólalt. de nem kérdést tett fel mint máskor, hanem felszólította a bűntelent, hogy ő vesse rá az első követ. Nem merte senki megtenni, mert féltek Jézustól, és az ott levőktől, hátha tud valamit. A kereszténység történetében azonban sokan eldobták azt a követ. Vagy sokan szeretnék megtenni. Jézus az Isten ítéletére figyelmeztet, a bűntelen szó a teljes bűntelenségre utal. Aki olyan mint az Isten. De az is igaz, hogy sok ezer, sőt millió keresztényt megköveztek hitükért, köztük elsőként István diákonust. És akkor nem törődtek a római törvénnyel. 

Jézus egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony szégyelli magát, mint a tékozló fiú az apja előtt. Ágoston szerint a szerencsétlen nő (misera) áll az irgalom (misericordia) előtt. Megkérdezte a nőt: Senki sem ítélt el? Az boldog-boldogtalan asszony pedig Küriosznak, Megváltó Úrnak nevezte Jézust. És Jézus feloldozza: nem ítéllek el. A bűnére figyelmezteti, de  az isteni irgalmasság felől néz rá az Úr: „Menj, de többé ne vétkezzél!”  Azért váltódhatott meg az asszony, mert Jézust Úrnak nevezte, és bűnét szégyellte. Aki elutasítja magától a bűnösséget, a megváltásra szorultságot, az elutasítja a Szentlelket, és nem tud megváltozni. Az Isten tiszteli a szabadságot, de aki homokra építi házát, az előbb vagy utóbb a magány poklában él.   

Egy másik alkalommal Jézus azt kiáltja felénk: „Én vagyok a világ világossága!” A világosságban látjuk meg helyesen a tárgyakat, embereket, önmagunkat. Megbocsátani csak az Isten tud. Az élheti át az isteni irgalmat, aki bocsánatot kér. Önmagunknak, gyermekségünknek, szüleinknek, férjnek, feleségnek, a munkahelyen közvetlen mellettem levőnek, a tékozló fiamnak, lányomnak, politikusoknak, családom tönkretevőinek a legnehezebb megbocsátani. Megbocsátás nélkül azonban nem élhetek Jézus világosságának fényében.

A kereszt megbocsátás nélkül csak puszta teória, ideológia, életté, vérré és élő vízzé csak a megbocsátásban válik. Ez a legnehezebb számomra, de mindenki számára. Jézus szíve csak az irgalmasság felől közelíthető meg. Az evangélium Isten szívét mutatja meg nekünk.

A farizeusok a bűnöst állítják gondolkodásuk középpontjába, Jézus az irgalmasság felszabadító erejét. Nagyon könnyen válhatunk keresztény farizeusokká. Sőt ha őszinték vagyunk újra és újra azzá válunk. Nem kapunk elég szeretet a világtól, családtagjainktól, vagy másokat jobban szeretnek. Miért érek kevesebbet? – ez lesz a fő kérdésünk. Mert nem a Teremtő és újjáteremtő Isten áll lelkünk központjában. De valóban, aki érzi, hogy szeretik, annak könnyebb viszontszeretni. Aki jót tesz velünk, azzal könnyű jót tenni. Nehéz jót tenni a bűnösnek tartott asszonnyal, férfival, gyerekkel, mennyel, apóssal, fiatallal, öreggel. Ha Krisztus vezet bennünket, akkor tudunk átlépni árnyékunkon. Néha. Mert gyarló bűnösök vagyunk, akik az emberi szeretettől függünk, és nem tudjuk a kereszt misztériumából látni a bűn valóságát.     

            Richárd Rohrt most hosszabban idézem:

 „Joggal állíthatjuk, hogy az ideológia és az ész csapdái legalább annyira mérgezőek és elvakítóak, mint az úgynevezett ’szenvedélybűnök’, a részegeskedés és a prostitúció – ráadásul sokkal nehezebb felismerni őket. Akárhogy is, a legtöbbünket meg kell tanítani arra, hogyan lásson.” (I .m. 17.)  „A vallás olyan embereket hozott létre, akik azt hiszik, hogy Isten a zsebükben van, akiknek hamar kész az automatikus, sommás válaszuk bármire. Ezért a nyugati emberek többsége érthető okokból mellőzi a vallást. Az emberek tudják, hogy a nagy misztérium ennyire egyszerű és sekélyes nem lehet. Mert a valóban nagy, hatalmas misztérium a paradoxonokhoz visz, a sötétbe, a soha véget nem érő utazásba.” (I.m. 34.)

            „Olyan rendszert szeretnénk, amelyben felkapaszkodhatunk és nyerhetünk, és amelyben a megbocsátásnak nincs helye. Ki akarjuk érdemelni az üdvözülést, és be akarjuk bizonyítani, hogy felsőbbrendűek vagyunk. De a megbocsátás felfedi mind Isten természetét, mind pedig a miénket. Nyilvánvaló, hogy Isten valójában sebezhető, és felfedezzük úgy Istent, mint magunkat a sebezhetőség e misztériumában. Ez majdnem meghaladja a képzeletüket, és egyáltalán nem illik bele a szervezett vallásosságba.      

            Ez maga a misztérium, amelybe belemerülünk. Jézus tanításának kétharmada a megbocsátásról szól. Jézus példabeszédeinek jó egyharmada a megbocsátásra vonatkozik, közvetve vagy közvetlenül. A megbocsátásnak semmi köze nincs a logikához. Éppen a logika végső összeomlása. Annak misztikus felismerése, hogy az emberi gonosz olyasvalami, aminek a kelepcéjébe mindannyian beleesünk, amitől mindannyian szenvedünk, aminek a részeseivé válunk. Ez a felismerés főleg sírást, alázatot és gyógyulást kíván, és kevésbé a gonoszt kivetni igyekvő lázas kirohanásokat. Az átalakulás inkább könnyek által valósul meg, mintsem fenyegetés és büntetés által. Ha az életedre tekintesz, én meg a magaméra, mindketten azt fogjuk látni, hogy abban leltük örömünket, hogy ne bocsássunk meg embereknek. Például azoknak, akikről tudom, hogy a hátam mögött ellenem beszéltek, és tudják, hogy ezt tudom. Lám, fölébe kerültem. Egyesek megtagadtak, akiket igazán szerettünk, akiknek valóban segítettünk. Elfogadták, amit adtunk nekik, és ellenségességgel viszonozták. Van abban valami kellemes, ha belekapaszkodunk az ilyesmibe. Minket magasabbra emel, őket pedig alább rendeli. Nekünk több hatalmat ad, tőlük meg elveszi. Furcsa, perverz erkölcsi felsőbbséget kölcsönöz nekünk. Azt hiszem, éppen ez az, amit Isten nem tesz!

            A megbocsátás az, amikor Isten hatalomfosztottá teszi magát, ahogy a keresztre feszítés képében is láthatjuk. Amikor belépünk a jelenlétbe, olyasvalakit találunk, akiértünk van, nem ellenünk! A szentek erről tudósítanank: ’valaki felkarol’, ’valaki hisz bennem’. Az imádkozó emberek mindig ezt mondják: ’Valaki erősebben kitart mellettem,mint énmagam’. Eckhart mester azt mondja: ’Isten közelebb van hozzám, mint én magamhoz.’ A legnagyobbak egybehangzóan állítják: a misztikus zsidók, keresztények, muszlimok és hinduk – ezen a szinten a nyelvezet egyforma. Isten olyan, mint a szerelmesünk. 

            Gyakran szexuálisra vált a jelképes beszéd, mert ez az egyetlen megfelelő nyelv, hogy a kontemplatív élményt kifejezzük. Az imában nagyon mély és élvezetes szeretetet kapunk. Reménykedem, hogy éreztél már efféle intimitást, amikor egyedül voltál Istennel. Állítom, hogy ez neked is elérhető. Talán a legtöbben mégis hallani akarjuk, hogy ez az, amit remélnünk és keresnünk kell. Félünk folyamodni érte, és félünk keresni. Annyira önhittnek érezzük! Nem bízunk benne, hogy efféle szeretet egyáltalán létezik. Pedig létezik. Gyakran elgondolkodom, miért intézhette Isten úgy, hogy teremtményei ennyire mélyen és visszatérően el legyenek bűvölve egymás arcától, alakjától, kinézésétől? Miért vállalna Isten ilyen nagy kockázatot, ha ennek nem lenne lényeges üzenete? Mi a kapcsolat emberi szenvedélyünk és Isten megismerése között? Egy és ugyanaz a kapcsolat? Az egész nem más, mint a lelki egyesülés iskolája? Ezek valóban vallási kérdések, melyeket bátran fel kell tennünk.” (I. m. 127–129.)

            Aki nem tudja értékelni önmagát, az a másban a rosszat keresi. Aki nem tudja szexualitását Isten teremtő világában látni, Isten felé mutató jelként felfogni, az nem képes megbocsátani Jézus példájára a bűnösnek. Önmagunkban van az idegen, vagy másképpen az árnyékszemélyiség, amivel meg kell birkóznunk, mint éjszaka Jákob Istennel.

Van, akit a tökéletlensége nyomaszt. A Gyermek Jézusról elnevezett Szent Terézt is megszállták ilyen gondolatok. Az Igével folytatott párbeszédet, hogy el tudja fogadni magát.  „A karmelita nővér nagy nehézségek árán tudja legyőzni rosszkevét, tökéletlen sége felett érzett gyötrelmeit. ’Kis cellámba térve felmerült bennem a kérdés, vajon mit gondol rólam az Úr Jézus? Eszembe jutott, amit egykor a házasságtörő asszonytól kérdezett: »Senki sem ítél el téged?« És én könnyes szemmel feleltem: »Uram, senki sem ítél el… mert Te sem ítélsz el engem.« (Garcia M. Colombás: A Szentírás olvasása, A lectio divina, Bencés Lelkiségi Sorozat, Bencés Kiadó,  2006, 62.) 

Imádsággal, alázattal lehet az ellenséget elfogadottá tenni.  A legtöbb ellenségeskedés mögött elvárásokban, értékelésünkben való csalódás van. Sokszor szülői elvárások mozgatnak felnőtt korban is. Női, feleség szerepünket nem úgy látja a társunk mint elvárnánk tőle. Másképp látjuk férfi, férj-szerepünket. Másképp szeretnénk oblátus vagy szerzetesi szerepünket megélni. Nem értékelnek eléggé. Másokat jobban szeretnek. Magányos vagyok.

            Az alázatra tanít a Regula a legrészletesebben. Ez a legnehezebb.  A farizeusok gőggel közelítenek a házasságot tört asszonyhoz. Jézus alázattal. Tudja, hogy nem csak ő a bűnös, lehet, hogy a férje nem szerette eléggé. Ha nem kapunk elég szeretetet, akkor vágyódunk másik szeretetére. 

A szeretet e világban vagy férfi vagy női szeretet. Lényeges különbségek vannak e kettő között. A női szeretet mindig családban gondolkodik. Ezért érzelmileg telítettebb. De nem tud más látásmódot könnyen elfogadni. Az anyák vádolják az osztályfőnököt, ha nem ad ötös magatartásjegyet, vagy a tanárt ha nem ad jelest. Valami baj van, nem szeretik a fiukat. Közvetve persze saját anyaságukat érzik kétségbe vonva. Az osztály közössége, a tananyag teljesítése mint egyforma követelmény sokszor teljesen érthetetlen számukra. Vagy szinte minden egyházközségünkben a templomot gondozó asszony és az egyházközség között feszültség van. Az asszony hálátlansággal vádolja a híveket, ők pedig a templom kisajátításával, másoknak főként nőknek elűzésével. A pap kisajátításának vágyával. Az egyházközség mint szervezet mint gondolkodási kiindulópont sokszor nem létezik a templomot gondozó, a pap mellett tevékenykedő asszony számára. Vagy sokszor egy anyának az első fiát mily nehéz elengedni! Fél a magánytól, úgy érzi elveszik tőle élete értelmét, és a másik nő a hibás.

        A férfiak pedig sokszor teóriákba menekülnek, igazságokat osztanak, mindentudásuk az önképük alapja. Szégyellik a nyilvános szeretetet, a nyilvános szereplést. Kocsmákba menekülnek, ahelyett hogy megküzdjenek magukkal. A változás, a nem jól gondoltam, nem jól tettem rémkép számukra. A hibák, a krízisek nem szolgálnak ezért a föltámadás előképéül. Elválnak, könnyen menekülnek egy más nőhöz. Jónásként menekülnek az Úrtól, a belső hangtól, amely változásra hívja őket. És mindezt az igazságunkhoz való ragaszkodással, megbántódásainkkal magyarázzák. 

Lélektanilag, önismeretünk szempontjából nagyon hasznos, ha szüleink közötti kapcsolatról is elmélkedünk. Ha nem volt békés, harmonikus, akkor gyakran indulataink forrása ez a tudattalanunkban, gyermeki lelkünkben megbúvó diszharmónia. Másoljuk kapcsolatainkban a gyermekkorunkban látott, hallott, belénk ívódott mintát. Aki állandóan küzd környezetével, az gyakran a benne élő szülői parancsokkal, elvárásokkal küzd.

Helyes önértékelés, alázat, kitartás a közösségben összetartozó fogalmak. Szent Benedek szereti műhelynek nevezni a monostort, talán azért is, mert a Római Birodalomban egy műhely tagjai nem vándorolhattak el, egy községben, városban kellett élniük. Együtt kellett dolgozniuk, és csak akkor sikerült az együtt élés, ha magukon is dolgoztak. A 4. fejezet a műhely eszközeit adja meg. Görög iskolákban is szentenciákat tanultak, a keresztség előtt a hittanulóknak sokszor a Sirák fia könyvének mondásait kellett megtanulniuk, a Prológus eleje ezért is utalhat erre a könyvre. Benedek a főparanccsal kezdi: „Először is szeresd az Úristen, teljes szívből, teljes lélekből, teljes erődből. Aztán felebarátodat, mint tenmagadat.” Benedek a főparancs harmadik részére, a hegyi beszéd legnehezebb felszólítására is többször ráirányítja a figyelmet: „Szeresd ellenségeidet! (31);  Kik téged szidalmaznak, azokat ne szidalmazd viszont, hanem inkább áldd! (32); Ellenségeidért Krisztus szeretetében imádkozzál!” (72).    

            Isten országa akkor jön el szívünkbe, ha imádkozunk ellenségeinkért. Mindazokért, akik megbántottak minket. Rendkívül nehéz kérése a Regulának: jobbnak tartsuk a másik testvért önmagunknál. A teremtő és megváltó Istent kell a másikban tisztelni. A szeretet kínzó paradoxona: a Regula az evangélium és a történelem szerint a büntetés nem ellentétes a szeretettel. A család rendjének megtartása miatt néha büntetni kell a kis gyermeket, a tanulókat, a szerzeteseket. Szent Ágoston szerint az élet célja, hogy kialakítsuk aszeretet rendjét magunkban és környezetünkben. Ezért kellene küzdenünk. Szeretet és rend első látásra ellentétes fogalmak, pedig a paradoxonok elfogadása visz közel az Istenhez. Békét,  igazságosságot kell keresnünk, a szeretet nélkülük halott.

Jézus hétszer mond jajt a farizeusokra. De értük is meghal. Szent Benedek szerint a bűnös testvérért imádkozni kell, ha semmi sem használt, akkor közösen imádkozzanak érte. Szívünkben szeretni kell őt. De a közösség érdekében, a meghasonlás miatt, ha nem változik, el kell küldeni.  

            A tavalyi lelkigyakorlaton Efrém testvér az irgalmasságról is beszélt. Az erfurti püspök hét pontba sorolta az irgalmasság mai követelményét. A 7. pont: Imádkozom érted.        

Befejezésül elevenítsük fel ezt a pontot: „Aki másokért imádkozik, másként néz embertársára. Másként találkozik vele. Még a nem keresztények is nagyon hálásak, ha értük imádkoznak. Kell, hogy legyen egy olyan hely a városban vagy faluban, ahol a hívek könyörgéseiben minden lakóért, élőkért és holtakért rendszeresen és helyettes módon imádkoznak. Bizony áldássá válik ez a hely. Mondd gyermekednek is: imádkozom érted. Tegyük ezt egymásért, éppen ott, ahol feszültségek vannak, ahol a kapcsolatok törékennyé válnak, ahol a szavak már semmit sem tudnak kiigazítani. Mert Isten irgalmassága nagyobb, mint a mi tanácstalanságunk és gyászunk.” (Obláció, 2007/2, 35.)

 

 

III. Eggyé lenni a Lélekkel 

Róm 8, 26-39 

Szent Benedek életrajza, vitája tele van gyógyításokkal, másokért való imádsággal. Benedek hosszú küzdelmet vívott magával, míg elérte, hogy önmagában lakott („habitavitsecum”). Isten vált a központjává, a Napban, Isten fiában látott mindent. Gergely pápa így összegzi Isten emberének életét Pál szavaival: „Aki az Úrhoz ragaszkodik, egy lélek ővele” (1 Kor 6, 17 – Vita, 16. fejezet).   

            Aki az irgalmas Isten szívében él, aki az Igét hordozza magában, az ismeri önmagát és ezért mások lelkét is. Nagy Szent Gergely leírta, hogy egy klerikust az ördög gyötörte. Elvitték Benedekhez. „Ő az Úr Jézus Krisztushoz imádkozva, a megszállott emberből azonnal kiűzte az ősellenséget. Mikor így meggyógyult, ezt parancsolta neki: ’Menj, és ezután húst ne egyél, a szent rend felvételét pedig soha meg ne kíséreld. Amely napon ugyanis a szent rendet fel merészelnéd venni, azonnal újra az ördög rabságába esel.’  A klerikus épségben távozott. Friss fájdalom a lelket félelemben tartja: így ő is egy ideig megtartotta, mit Isten embere parancsolt neki. Mikor azonban évek múltán azok, akik nála előbbre voltak, mind elhaláloztak, s továbbá azt látta, hogy a nála hátrábbvalók a szent rendek felvételében föléje kerülnek, mintha az idők múlásával elfelejtette volna Isten emberének szavát, semmibe dobta azt és felvette a szent rendet. Erre az ördög, amely elhagyta, újra hatalmába kerítette, és nem szűnt meg gyötörni mindaddig, amíg csak ki nem lehelte lelkét.”  (Vita 16. fejezet)

            Nehéz önmagunkat tükör által akárcsak homályosan is látni. Ez a klerikus nem nézett szembe eléggé hiúságával, erőszakosságával, annak okaival, és lelke békéjét elveszítette, mikor elérte, hogy felszenteljék. Intő példa ez számunkra, hogy nem biztos, hogy az önmagában jó, számunkra jó. Önmagunk akaratát könnyen összekeverjük Isten akaratával, ha nem imádkozunk állhatatosan, hogy ő vigye végbe a jót, vagy ha nem hallgatunk Isten embereire.

            Az egyházon belüli irigységre, gonoszságra, hatalomvágyra sok példát látott Gergely pápa. A Dialógusok II. könyvében olvassuk, hogy „fellángolt a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak szeretete”. „Ám ahogy a gonoszok tulajdonsága, hogy másokra irigykednek az erények birtoklásáért, amelyeket ők viszont nem igyekeznek megszerezni: egy szomszédos templom papját, név szerint Florentiust, a mi alszerpapunknak, Florentiusnak nagyatyját is ledöntötte lábáról az ősellenség gonoszsága, s a szent férfiú buzgólkodására irigy szemmel kezdett tekinteni; életmódját ócsárolta, és akiket csak tudott, még meglátogatásától is igyekezett visszatartani. Mikor azonban látta, hogy sikeres működésének gáncsot nem vethet, életszentségének híre pedig egyre növekszik, sőt éppen hírnevének dicsősége vonz szakadatlanul sokakat a tökéletesebb életeszmény fel: mind jobban és jobban fellángolt lelkében az irigység tüze, és így egyre elvetemültebbé vált, mert életszentségének dicsőségére áhítozott,de dicséretes életmódját nem akarta. Irigysége vakságában odáig jutott, hogy szeretetközösségük jeleként mérgezett kenyeret küldött neki.”         

            A középkori hiteleshelyi pecsétünkön a vicavarói méregpohár, és a mérgezett kenyeret elvivő holló látható, bal oldalán pedig Romanus szerzetest ábrázolták. Romanusélelmet vitt a barlangba vonult Benedeknek, az ősellenség irigyelte a szeretetet és az élelmet, és meg akarta híúsítani a segítséget.  Szent Benedek a sátánnak küzdő szent, akár Szent Márton. A Regula 4. fejezetében a szeretet parancsok után következik: „Ne ölj!” A szerzeteseknek szóló parancs ez, az egyház papjainak és minden tagjának szóló parancs ez. A keresztség, a papszentelés, a szerzetesi fogadalom, a házassági eskü, az obláció nem óv meg minket a rossz gondolatoktól, mert a világ bűne mindenkiben működik. A harag, a düh, a másik ellen való élés bármelyikünket veszélyeztet.

            Evagriosz Pontikosz A nyolc gonosz szellemről írt egy mondásgyűjteményt, amelyet Izsák testvér fordított le. Melyek ezek a gonosz szellemek? A falánkság, a paráznaság, a pénzsóvárság, a harag, a szomorúság, az akédia (életuntság), a hiú dicsőségvágy, a gőg.  Szent Pál is küzdelemre hív fel bennünket a gonosz ellen, a hit pajzsával és az Ige kardjával. A jóval győzzük le a rosszat, vagyis jó gondolatokkal, szép élményekkel, barátsággal, jó szóval, megértéssel. Ha valaki csak küzd a gonosz ellen, akkor csapdájába esik. Elfelejti, hogy a jót kell akarni. Jézus úgy küzd a sátánnal, hogy gyógyítja a bénát, a bűnös asszonyt, a vámos Mátét, az árulóvá lett Pétert. Betegnek kell az orvos.

            Az evangélium olvasása után ezt mondja a pap: az evangélium tanítása legyen bűneink bocsánatára. Mindnyájan betegek vagyunk, a bűn misztériuma mindenkit érint. De az istenszeretőknek minden a javukra válik. Ezért misztérium a bűn.  Bűn és kegyelem együtt van bennünk, ahogy a búza és a konkoly. Júdás árulása és az utolsó vacsora.

            Az eucharisztia a szenvedés és a föltámadás szentsége. Isten jelenlétének szentsége. Az előtte való imádságban a szeretet helyes rendjét kérhetjük, megérthetjük, átélhetjük indulatainkat, vágyainkat. A betegek szentsége, amelyet Krisztus szava és a Szentlélek leszállása hoz létre. Lélekhívás nélkül nincs eucharisztia.

            Benedek egyszer az Úr testével támasztotta fel a szülői szeretetet az áldásnál, az isteni kegyelemnél többre tartó szerzetesét: „Egyik nap egy fiatal szerzetese, ki túlságosan szerette szüleit, lakóhelyükre indult, de áldás nélkül távozott el a monostorból. Alighogy hazaért hozzájuk, aznap meg is halt. Amikor aztán eltemették, másnap a sírból kivetve találták testét. Újra eltemették. Ám a következő napon is csak kivetve, temetetlenül találtak rá, ahogy előzőleg. Erre aztán sietve Benedek atyához mentek, és nagy sírás közepett arra kérték, fogadja újra vissza kegyébe. Isten embere azonnal saját kezével adta át nekik az Úr testét és azt mondta: ’Menjetek, és tegyétek keblére az Úr szent testét, aztán így fektessétek a sírba.’      Ahogy ez megtörtént, a föld befogadta testét, magában is tartotta, és többé nem vetette ki.”  

            Tanító jellegű elbeszélésről van szó. Nem a történetisége a kérdés, hanem a teológiai, erkölcsi tanítása. Az emberi szeretetnél, még a szülői szeretetnél is nagyobb erő az istenszeretet. Az igazi istenszeretet föl akarja támasztani a másikat. A hamis, álszent istenszeretet meg akarja ölni a rossznak tartott testvért. A főpap is a vallási igazság nevében akarja halálra adni Jézust, ahogy később az egyház nevében a boszorkányokat vagy Jean d’Arcot adták halálra.   

            Hadd idézzem újra Richárd Rohrt:

„A túlságosan fanatikus reformok hajlamosak megrontani a reformereket, mert nem veszik észre, hogy közben ők maguk megreformálatlanul maradtak. Kevesebb reformra és sokkal több belső átalakulásra van szükség.

            A hazugság mindig olyan új formába bújik amely úgy néz ki, mint a megvilágosodás. Mindannyian felujjongunk: ’Ez az!’, és már csatlakoztunk is a politikailag korrekt új teendők hadjáratához. Csak később fedezzük fel, hogy nem megvilágosodott emberek vezetik, akik valójában nem Istent szeretik, hanem egyedül saját magukat. Nem az igazságot szeretik, hanem az uralkodást.” (I. m. 70.)

            Az eucharisztia test és lélek egysége. A hatalmától önként megfosztott isteni Ige adománya. A bárány teste, akit megöltek, de újra él. Életre hív a meditációval, kontemplációval.  

            Arra kérek benneteket, hogy ma délután csöndben imádkozzatok a szentség előtt. Aki gyónt, menjen a káptalanterembe vissza és vacsoráig ott imádkozzon csöndben, közös magányban.

            A ferences szerzetes így fogalmazza meg a kontemplációban átélteket:

„Csendben várakozunk a csendben az összes szokásos viselkedésmintánk ránk támad. Az uralkodásvágyunk, a szenvedélyeink, a negatív hozzáállásunk és a félelmeink akcióba lendülnek. Talán ezért van, hogy a legtöbben hamar föladják. Amikor Jézust a pusztába viszi a Szentlélek, először a vadállatok bukkanak fel (Mk 1,13).  

            A kontempláció elsősorban nem vigasztalás, hanem maga a valóság. Amint az összes külső izgató hatást megszüntetjük, a belső zűrzavarunk felszínre tör. Fel nem dolgozott érzelmek, megoldatlan feszültségek bukkannak fel, arcok, akikre haragszunk, akiket uralni vagy megváltoztatni akarunk, és minden olyan dolog, amire vágyakozunk. A vadállatok mutatkoznak először. Talán ezért nem megy a legtöbb ember a sivatagba.” (71.o.)

            „Észre kell vennem, hogy egy olyan folyó sodor, mely sokkal nagyobb, mint én. Ennek a folyónak a forrása és az áradata a szeretet.

            Az élet nem rólam szól, az Istenről szól, és Isten pedig nyilvánvalóan a szeretetről. Ha nem ismerjük a szeretetet, ha nem tapasztaljuk meg a szeretetet, ha csupán a kis én, a sekélyes én bizonytalanságát és törékenységét tapasztaljuk meg, akkor nyughatatlanokká válunk. Sőt, erőszakosakká és gyűlölködővé válunk, mert a tudattalan érzi: ’én nem ez vagyok’, ’mi nem ezek vagyunk’. Támadni akarunk. Ez a dühöngés és harag, ez a csalódottság szinte általános a nyugati emberekben. Elszigetelt egyénekben mutatkozik meg, akik előrántják a pisztolyukat és lőnek. A szekularizmus magányos és elkeseredett projekt. Nem élhetünk szétszakított életet negatívan ítélkező és erőszakos gondolatokkal a szívünkben. Tagadjuk, hogy ilyen hátsó gondolatokkal cselekednénk, de az a baj, hogy a hátsó gondolatok cselekszenek helyettünk. Elszakítanak, elszigetelnek bennünket, és ezért hazudunk önmagunknak, és végeredményben hazudunk másoknak is. A kontemplációban egy más térbe lépünk át, ahol a szétszakítottság illúziója láthatóvá válik. Megtapasztaljuk, amit Paula Gonzalez nővér úgy fogalmazott, hogy az ’ént egy félig áteresztő hártya veszi körül’. Sok minden átáramlik ezen a hártyán – mindkét irányban –, és el kell kezdenünk odafigyelnünk arra, hogy mi szűrődik át.”

            A Biblia sok álmot és látomást tartalmaz. Az álom is a „félig áteresztő hártyához” sorolható. Ha figyelünk rájuk, tanulhatunk belőlük. Gondoljunk József álmaira és Szent Józsefére, aki álmában érti meg Mária misztériumát. Jákob is álmában látja meg a létrát, amelyen Isten angyalai járkálnak. Szent ez e hely – mondja magában, és megszűnnek félelmei. Az álmaink rólunk szólnak metaforikus módon, múltunkról, jelenünkről jövőnkről. Az álmainkat az isteni Igével, önmagunkkal, valóságunkkal kell szembesíteni.  Ezt teszi Péter és Pál apostol és Kornéliusz százados az Apostolok cselekedeteiben. Don Bosco életét meghatározta a 14 évesen látott álom, amely 16 és 18 éves korában ismétlődött. Megértette belőle, hogy az Úr és az ő édesanyja, Mária nevelőnek szánja, aki másképp nevel, amint ahogy szoktak. Sokan álmukban meglátják a véget, és az új élet kezdetét. Valaki elmondta nekem, hogy nagyanyám az utolsó földi estéjén azt mondta a mellette fekvőnek: „haza megyek”. Meg vagyok róla győződve, hogy János jelenéseiben levő hazára gondolt.           

            Most csöndbe merüljünk el magunkba, vagyis a teremtő Istenbe az egyetlen valóságba, aki a testvérben, az Igében, a Lélekben, a teremtett világban, álmainkban, látomásban és az eucharisztiában szólhat hozzánk. A Bárány szelíd hangja az egyetlen igaz hang, a lelkünk hangja vezessen bennünket hozzá.   

            „Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam. A rajta ülő tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely. Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegezve, a tetteik szerint. A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta halottjait, és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján. A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették. A tüzes tó a második halál. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.

            Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és a tenger sem volt többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony.” (Jel 20,11 – 21,2)

 

 

 

 

IV„Jelöld meg szívedet!” 

Gyónási előkészület,  Szentségimádás 

 

A helyes alázat a legnehezebb erény. A Regulánk 7. fejezetében ezt olvashatjuk: „Mert mi lenne, ha ’felmagasztalnám lelkemet és alázatosan nem gondolkodnám? Mint akit az anyatejtől elválasztanak, úgy fizetsz vissza a lelkemnek’ (Zsolt 130, 1–2.).”      

            A gyermek anyatejre vágyik, a felnövő ifjú vagy lány pedig szabadságra, önállóságra, társra. Az egyház, a család, a társadalom legfeszítőbb kérdése az egyéni szabadság és a közösségi korlátok, szabályok, engedelmesség. Rendkívül nehéz egyszerre felnőttnek és gyermeknek lennünk. Erre csak az istengyermekség vágya, és saját gyermekségünk megszeretése, elfogadása, át- és átelmélkedése vezethet. Jézus egyszerre tanít a törvényre, az engedelmességre, másrészt arra, hogy őt jobban kell szeretnünk a szüleinknél.

            Hogyan lehet helyesen érteni Jézus szavait? „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom. Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom.” (Lk 14, 26–27.) Hogyan egyeztessük össze ezeket a kemény szavakat az isteni paranccsal: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy” ?!

            Anselm Grün egy pszichológust, Sanfordot idéz: „Ha olyannyira azonosulunk családunkkal, hogy ez individualitásunkat fenyegeti, akkor álmainkban gyakran megjelenik a gyűlölet motívuma… Az álomban megjelenő harc, vita, lázadás azt fejezi ki, hogy nekünk magunknak kell pszichológiailag elkülönülnünk, hogy szabaddá és egyéni beállítottságúvá váljunk.”   (Anselm Grün: Hogy Isten igaz ismeretére eljuthassunk, A Szentírás mélylélektani megközelítése, Agapé, 2007, 65.)

            Sok szülő fél a magánytól, főleg az anyák, és ezért kötik szeretettel annyira magukhoz gyermeküket. Azt kívánják, hogy őt szeressék, maradjanak engedelmesnek, féltékenyek a világra, amely el akarja tőlük venni a gyermeküket. Tudattalan nem engedik felnőni őket. És ez így van sok esetben a nővérkolostorokban és ritkábban de a férfi szerzetesi életben is előfordul.

            Isten a gondolatainkat is ismeri. A legnagyobb kísértéseink egyike, hogy hasonlítgatjuk másokhoz magunkat. És ez lever bennünket. Nem hiszünk abban, hogy a lelkünk belülről vezérel. El kell fogadnunk, hogy az üdvösségtörténetben nincs egyenlőség, és az emberi történelemben sincs. Áront felesége Mózes ellen hangolta, hogy gondolja azt, hogy ő egyenlő Mózessel, de az megbüntette őket. Jézus tizenkettőt választ ki, és ezek közül három lesz az egyház oszlopa, de Jézus tőlük is független marad. Sőt, kiválasztotta az üldöző Sault, akitől mint a tűztől féltek követői. Mindnyájan ki vagyunk választva, de másképp, más útra.  

            Nagy Szent Gergely leír egy érdekes lélektani történetet. Egy ügyvédnek fia bosszankodik, azon, hogy neki Benedeknek kell szolgálnia.

            „Egyik alkalommal, mikor a tiszteletre méltó Atya testi eledelt vett magához az esti órákban, egyik szerzetes, egy ügyvédnek a fia, tartotta kezében asztala előtt a világosságot. Míg Isten embere így étkezett, az pedig  – szolgálva neki a világossággal – ott állt mellette, lelke mélyén a gőg szellemétől eltelve csendben ezeket forgatta és mondogatta magában: »Kicsoda ez, aki mellett étkezés közben most itt állok és szolgálatképpen tartom neki a világosságot? Ki vagyok én, hogy az ő szolgája legyek?« Az Úr embere erre tüstént feléje fordult, keményen korholni kezdte mondva: »Jelöld meg szívedet, testvér! Hogyan beszélhetsz ilyeneket? Jelöld meg szívedet!« Aztán mindjárt hívatta a testvéreket, és megparancsolta, hogy vegyék ki a kezéből a világosságot. Neki pedig meghagyta, hagyja abba szolgálatát, és maradjon ülve az alatt az idő alatt. Amikor a testvérek faggatták, mi van a szívében, sorjában előadta, mennyire eltöltötte őt a büszkeség szelleme, és hogy milyen szavakat mondott csendben, magában gondolkodva Isten embere ellen. Erre mind világosan láthatták, hogy a tiszteletreméltó Benedek előtt semmi sem maradhat titokban, hiszen meghallja még az elgondolt szavakat is.” (20. fejezet)

            Az engedelmesség, az alázat erejére példa az a jelenet, amely meg van festve a káptalanteremben. Placidus, Benedek egyik kedves tanítványa, vigyázatlanul merített vizet, és maga is beleesett a hullámokban. Isten ember észrevette az ablakból, hívta Maurust, és gyorsan a tóhoz küldte. „Maurus áldást kért és kapott, sietve indult az Atya parancsszavára, és egészen addig a helyig, ameddig a hullám magával sodorta a gyermeket, azt vélte, hogy a szárazon jár, pedig a víz színén szaladt. Megragadta hajánál fogva a fiút, és gyors futással vele együtt vissza is tért.  Amint azután szárazra lépett lába, feleszmélve hátranézett, és rájött, hogy a víz felett futott.” (7. fejezet)     

            A gyorslábú engedelmesség megmentette Placidust. A megkülönböztetés, a diskréció örök kérdése a gyónásunk előtt: Mennyire törekszem Isten gyermekségének szabadságára? Tudok-e, merek-e tapintatosan nemet mondani? Az engedelmességet kivel szemben gyakorolom? Krisztus engedelmességét látom-e önmagam engedelmességében a munkahelyen, családban, oblátus közösségben?  Milyen félelmek élnek benne, amelyek az engedelmesség ellen lázítanak bensőmben?

            Mennyire vagyok képes szeretetet elfogadni? A káptalanteremben egy másik festményen azt látjuk, hogy Imre herceg hétszer csókolja meg Mór (Maurus) szerzetest, akit a legkiválóbbnak nyilvánított ki számára a Lélek. Pannonhalmi Mórnak alázatosnak kell lennie, hogy a hétszeri csókot férfiak előtt elfogadja. 

            A tabernaculum mellett Jézus Szívét ábrázolja a festő. Jézus szíve a ruhán kívül van, mindenkinek felajánlja szeretetét, ha nem is egyenlőképpen. Jánosnak másképp mint Péternek, de ez így van jól, mert különböző mértékű szeretetre vágyakozunk.  De Jézus megőrzi önállóságát anyjától, apjától és tőlünk is. A kereszten új fiat ad anyjának, új anyát ad Jánosnak. Ők pedig engedelmeskednek neki. Istenben való engedelmesség növeli szabadságukat, vigaszukra szolgál. Jézus kileheli lelkét, és szívéből vér és víz folyt ki.  

            Elmélkedjünk, imádkozzunk csöndben az eucharisztia előtt. A gyónás után pedig egy időre jöjjünk ide vissza.  

 „Én vagyok az élet kenyere – mondta Jézus. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. De megmondtam, hogy bár láttok, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el. Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.”    (Jn 6, 35 – 39.)  

  

 

 

V. Isten a szeretet 

1 Jn 4, 7– 21.

 

A legegyszerűbb, legszebb szavaink egyike a szeretet. De a legbonyolultabb tartalmú. Ha valakit szeretünk, jóban vagyunk, hogy változhat át gyűlöletté, vagy szűnik meg a kapcsolat. A szó és tett könnyen szétválhatnak egymástól. Nem tudok úgy szeretni, ahogy a másik szeretné. De ha úgy szeretek, akkor nem sértem meg a lelkiismeretem, az igazságot?  Vagy mit tegyen egy háromgyerekes anya, mikor vásárolni megy gyerekeivel? Egy anyánk csak két keze van, két kisebb gyerekének kezét fogja, a harmadik mérges rájuk, és elkezdi rugdosni az egyiket.  A szülők és a gyerekek egyre inkább szeretet nélküliséggel vádolják a tanárt, aki nem olyan jegyet ad, mint amilyent szeretnének.

Szent Benedek többször hangoztatja: Krisztus szeretetének semmit elébe ne tégy!  Minden emberben benne él Krisztus, mint teremtő, de ez nem jelenti azt, hogy az emberi vágyak megegyeznek Krisztus akaratával, szeretetével. A Regula szerint az apát Krisztus helyettese, kéréseinek mások kérését nem tehetjük elébe a monostorban. A férj kérése fontosabb a feleség számára mint a gyerekek kérése elvileg és viszont. Hiszen őneki esküdött meg. De az élet nagyon átszabhatja az elvek szőttesét. A bölcs, érett szeretet nem gyermeki szeretet,  Jézus mégis a gyermeket állította példaképül. Ráadásul mily nagy különbség van a férfi és női szeretet között! Ezért értjük félre oly sokszor egymást.

Szent Ágoston vallotta: „szeress és tégy bármit!”, ő hirdette ugyanakkor az ordo caritatisa szeretet rendjének elvét. Elvileg mindenkit szeretnünk kell, a gyakorlatban a természet, a rokonság és élethelyzetek szerint rangsorolnunk kell.  Nagy misztérium a szeretet és az igazságosság titka! Aki oblátus akar lenni, vállalnia kell a Szabályzatban foglaltakat. Alkalmazkodást egy közösséghez, a monostorhoz, annak liturgiájához, apátjához, oblátusrektorához, dékánjához. A szeretet jele lehet, ha szóvá tesszük a problémákat, a szeretet jele lehet, ha hallgatni tudunk, ha elviseljük a vélt igazságtalanságokat.  

Amint Istenről inkább azt tudjuk megmondani, hogy mi nem ő, ugyanígy vagyunk a szeretettel is. Tanárként majdnem minden nap csalódnom kell türelmemben, pedig Szent Pál szerint a szeretet türelmes, a rosszat nem rója fel.

Az áldozat és a szeretet is gyötrelmes probléma. Krisztus keresztáldozatával bizonyította szeretetét, irgalmát. Milyen áldozatra vagyok képes? Mi az értelmes áldozat számomra?  A kérdésekben van az erő.  A Lélek adhatja meg a választ kinek-kinek. A nők hajlamosak erejüket meghaladó áldozatra, és a csalódásuk áldozatává válnak. Depresszióba esnek. A férfiak a kényelmes racionalitásuk miatt hajlamosak a kevés áldozatra, és az értelmetlenné vált élet érzetének áldozatává válnak. Lumpok, szenvedélybetegek lesznek.

Rainer Mária Rilke szerint: „A szeretet abban áll, hogy két magány védelmezi, megérinti és üdvözli egymást.” John Powell ezt fűzi ehhez az idézethez: „Egy személy az önmaga iránt érzett tisztelet hiánya vagy az elismerés igénye miatt is kiszolgáltathatja saját lényegét valaki másnak, de soha nem teheti ezt meg az igazi szeretet nevében. A szeretet nem elé. Nem létezhetsz úgy, mint valaki más szeretetének a tükörképe. Még pontosabban, ha szeretlek téged, nem jelenti azt, hogy magamat már nem szeretem több. Ellenkezőleg, pszichológusok által már általánosan elfogadott az a nézet, hogy csak akkor tudlak téged szeretni, ha magamat szeretem Azok, akik nem szeretik önmagukat, szomorúak, az üressség makacs érzése gyötri őket, és állandóan arra törekszenek, hogy ez az ürességet kitöltsék.”

 A szerzetesközösség és az oblátus szövetség is nagy érték. De nagy csapda is lehet. Belépek, hogy szeressenek, hogy megoldódjanak a problémáim. Hogy félelmeim csökkenjenek. De ez nem így megy. Ha nem kezdek el magamon dolgozni, nem kezdek el problémáim valódi okára rákérdezni, akkor csalódom a közösségben. Ezek is csak olyanok. Csak az árnyékát látom meg mindennek, mert nem mertem meditálni a saját árnyékomon, gyöngeségemen. Nem mertem hidat építeni a másban észrevett hibák, bűnök és a magamé között.

Félelmeink a szeretetünk ellensége. A diktatúrák, az erőszakos emberek félelmet keltenek, hogy csak az ő igazságuk érvényesüljön. Mert félnek önmaguktól, félnek azoktól akiket megöltek, akiket megnyomorítottak.

Újra csak Powelt idézem: „Az igazi szeretettel kapcsolatban azt a tényt a legnehezebb elfogadni, hogy szabaddá tesz. A szeretet gyökeret kínál az embernek (a valahová tartozás érzését), és szárnyakat (a függetlenség és szabadság érzését). Amire az embereknek igazán szükségük van, az az önmagukba vetett hit és bizalom saját képességükben, hogy vállalni tudják problémáikat és az élet kínálta lehetőségeket. Ez az, amit a szeretet második szakaszán értünk: a biztatás. Biztatni azt jelenti, hogy bátorságot öntünk valakibe. Ez által a befogadó félbe a saját képességének, erejének és önállóságának új és teljesebb tudatosságát neveljük bele. Az biztatás ezt mondja: Te ezt meg tudod csinálni!” (John Power: Feltétel nélküli szeretet, Vigilia Kiadó, 2002, 88– 89, 99.)

Önmagunkat is biztatni kell. Felnőttként, önállóságunkért küzdeni nem könnyű, ha lelki terhet jelent a szülői szeretet furcsasága vagy hiánya. Anselm Grün, a neves bencés teológus a bizalomról írt könyvében hasonló nézeteket vall, mint Erika J. Chopich és Margaret Paul A gyógyító gyermeki én című könyvében, amelynek egy részletét azObláció 2007/2-ben közöltem A bennünk élő gyermek címmel. Anselm Grün férfias tömörséggel s állítja: nem függhetünk mindig az apai vagy az anyai szeretettől. Gyermekségünket elfogadva „nekünk magunknak kell saját apánkká és anyánkká válnunk.” (Anselm Grün: Vertrauen, Spüre deine Lebenskraft, Herder, 2008, 51.) Mindenkiben él a síró gyermek, és csak anyaként, illetve apaként vigasztalhatjuk magunkat. 

Egy asszony fordult A. Grünhöz, aki anyjával nehéz viszonyban volt, de aztán évek múltán egy hétre elment vele nyaralni. Utána nagyon panaszkodott neki, hogy anyja soha nem dicsérte meg, nem fejezte ki örömét, hogy vele van.  Grün azt válaszolta: amit anyjától szeretett volna hallani, azt neki kellene önmagának mondogatnia, vagyis akkor lenne lélekben függetlenné, ha vállalná a benne levő kislány feletti anyaságot. Felnőttként is magunkhoz kell engedni az anyaiság és apaiság utáni vágyunkat, de ehhez a vigasztalást lelkünkből kell meríteni, a lelkünkből, amely Isten erejében bízik, és a gyermeki énjének bizalmat sugároz.   

A legtöbb nyelvben a szeretetre és a szerelemre egy szó van.  A gyerekek szeretete és a férje feleség közötti szeretet lényege valahogy közös. Ronald Rolheiser atyától nemrég megjelent egy írás az Embertárs 2008/1. számában (65–76 o.). A címe: A szexualitás spiritualitása. Ebből idézek hosszabban: „A görög filozófusok azt mondták,  hogy az istenektől származó őrülettel kerültünk ki az életbe, és ez az energia minden szeretet, gyűlölet, kreativitás, öröm és szomorúság gyökere. Egy kereszténynek ezzel egyet kell értenie, majd hozzá kell fűznie, hogy Isten adta belénk ezt a nagy erőt, a szexualitást, hogy végső soron mi is képesek legyünk az életadásra, és Istenhez hasonlóan ránézhessünk arra, aminek megteremtésében segítettünk, túlcsorduljunk attól az örömtől, amely áttöri önzésünk burkát, és azt mondhassuk: ’Ez jó, tényleg nagyon jó!’ Az az érett szexualitás, amikor egy személy ránéz arra, aminek megteremtésében segédkezett, duzzad attól a gyönyörűségtől, amely áttöri önzése börtönét, és úgy érez, mint Isten, amikor teremtésére tekint.”  (…) A spiritualitás egyik alapvető feladata, hogy segítsen megérteni és megfelelő mederben tartani szexualitásunkat. Mindazonáltal ez nem könnyű feladat. A szexualitás olyan erős tűz, melyet nem mindig könnyű életadó módon kezelni. Éppen ereje (hiszen ez a legnagyobb erő a bolygón) által válik nemcsak a leghatalmasabb szeretet, élet és áldás, hanem az elképesztő legnagyobb gyűlölet, halál és pusztítás erejévé is.” (…) „Akkor hát egy keresztény hogyan definiálhatná a szexualitást? A szexualitás szép, jó, rendkívül erős, szent energia, amelyet Isten adott nekünk, és amelyet lényünk minden sejtjében ható, arra irányuló elfojthatatlan késztetésként tapasztalunk meg, hogy áthidaljuk hiányosságunkat, s az egység és a beteljesülés felé mozduljunk el azzal, ami rajtunk túl található.”  (…) „A szexualitás nem egyszerűen azt jelenti, hogy az ember talál egy szerelmest vagy akár egy barátot magának. A szexualitás az elválasztottság áthidalása azáltal, hogy életet adunk, és megáldjuk azt. Ezért az érett szexualitás azt jelenti, hogy átadjuk magunkat a közösségnek, a barátságnak, a családnak, a szolgálatnak, a kreativitásnak, a humornak, a gyönyörűségnek és a vértanúságnak, hogy Istennel együtt segítsünk életet vinni a világba.” (…) „Hogy próbára tegyék, egyszer azt kérdezték Jézustól: Ha egy asszonynak életében hét férje volt, és mind a hét férje előtte hal meg, akkor kinek lesz a felesége a feltámadás után? Ő erre azt felelte, hogy a feltámadás után nem fogunk nősülni, sem férjhez menni (vö. Mt 22,23-33).  (…) Jézus nem azt mondja, hogy egyedülállók leszünk a mennyben, hanem inkább azt, hogy a mennyben mindenki mindenkivel házas lesz. A mennyben, ellentétben a földi élettel, ahol ez nem lehetséges, szexualitásunk végre képes lesz mindenkit átölelni.”      

 

Zakariás félt attól, hogy nem születik gyermeke. Nem mert az angyal szavában bízni, mint ahogy Ábrahám tette. És ezért megnémult. A némaság a félelem kifejeződése. Mária igen mondott, volt benne bátorság, bizalom az ismeretlenre, titokra igent mondani.  De aztán Zakariás is visszanyerte hangját, legyőzte félelmét. Anselm Grün szerint Lukács evangélista számára a megváltás elsősorban a félelmeinktől való megváltást jelenti. Zakariás a Benediktusban, amely legtöbbször a zsolozsmában a laudes evangéliumi éneke, így magasztalja az Urat: „Megszabadít az ellenség kezéből, / mindazoktól, akik gyűlölnek minket”, illetve „Hogy megszabadulva az ellenség kezéből / félelem nélkülszolgáljunk néki, / Szentségben és igazságban színe előtt / életünk minden napján.”

Az ’ellenség’ elsősorban bennünk van, a félelmeink a legnagyobb ellenségünk, a rossz életpéldák, amiket láttunk, komplexusaink, gyöngeségeink, hibáink.  Nevezhetjük ezeket bibliai nyelven démonoknak is, amelyek nem engedik Isten tervét bennünk kibontakozni. Vagy másképpen fogalmazva a valóság egyoldalú, helytelen látása csak a félelmetes dolgokat engedik látni a világból. Jézus megszabadítja a bűnös asszonyt vagy a szamariai asszonyt a félelemtől. A tékozló fiút az Atya eléje jövő kitárt karja, ölelése szabadítja fel bűnei, félelmei gyötrő súlyától. (I. m., 140–141.)

„Istenünk mélységes irgalma által, /

amellyel a magasságból Fölkelő eljön hozzánk,

Hogy világítson azoknak, akik a halál árnyékában és sötétben élnek, /

és vezérelje lépteinket a békesség útjára.”   

 

Mindnyájan kaptunk talentumot, igaz különböző mértékben, de ne féljünk kamatoztatni azt, amit kaptunk, ne rejtsük el félelmünkben. Tekintsünk Máriára, akinek szívét tőr járta át, de vállalta feladatát. Vállalta az utat Erzsébethez, az utat Kánába, az utat a Golgotára. Elköltözött János házába, és ott volt a tanítványokkal Pünkösdkor, a Lélek bátor asszonya lett.

Imádkozzunk azért, hogy mi magunk, illetve a beöltöző és oblációt tevő testvéreink félelem nélkül, bölcs szeretetben éljenek családjaik és az oblátusközösség javára.

A gyermek Jézust, az örök Igét magunkba fogadva, egyszerre gyermekként és felnőttként Mária lelkének örömével magasztaljuk az Urat:

                                   Magasztalja lelkem az Urat, /

                                   ujjongjon szívem üdvözítő Istenemben.

                                   Tekintette méltatta alázatos szolgáló lányát: /

                                   lám, ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék.

                                   Mily nagy dolgot művelt velem /

                                   Ő, a hatalmas, akit Szentnek hívunk.

                                    Ámen.