Az elmúlt heteket, melyek a vakáció megkezdése óta elteltek nem Zénóval, hanem egyedül, a családom körében töltöttem.

Ennek két oka volt:

1.    Amiről már ő is beszélt. Az életállapotunk megváltozása, az aktívan dolgozó és a nyugdíjas időbeosztásából adódó különbségek feszültséget gerjesztettek köztünk, és ez arra késztett, hogy különvonulva, kicsit távolabbról vizsgáljuk meg az új helyzetből adódó problémáinkat. Eddig mindkettőnknek megvolt a saját alkotó ideje a munkahelyén, s amikor otthon voltunk, csak egymásnak és a családnak éltünk. Most Zénó otthon szerette volna megteremteni magának az alkotóidőt, de én nem örültem annak, ha ezt akkor tette, amikor  még otthon voltam. Ebből adódott az feszültség, amit nyugodtan végig akartam gondolni. 

2.    A család többi tagjával való hosszabb idejű együttlét, azokkal, akik más városban élnek, csak ilyenkor, a nyári szünetben lehetséges. 

Persze azért a feladat, amit Elréd atyától kaptunk nem hagyott békén. Miközben a Balatonban úsztam, vagy este a nagy melegben alvás helyett azon gondolkodtam, miről is beszéljek Nektek, amiből kiindulva majd megbeszélhetjük a család és oblátusságunk kapcsolatát. Úgy vizsgáltam meg a témát, hogy mindnyájan tudjatok valahogyan kapcsolódni, és bátran mondjátok el, hogy a ti élethelyzetetekben mit, hogyan oldottatok meg. És szeretném én is kimondani, hogy sokszor voltam tehetetlen, nem jutottam előbbre, elkedvetlenített  és kudarcként éltem meg bizonyos helyzeteket.

Először szeretnék én is röviden  reflektálni a házasság kérdésére, amiről Zénó is beszélt.

Nekem ebben a témában a Regula 72 fejezete a jó buzgóság jutott az eszembe. Ez a fejezet olyan fontos és tömör megfogalmazású, hogy minden sora egy életprogram. De én most az első két sorát idézem, csak töredékesen, mert ez is elegendő lesz ahhoz, hogy elmondjam személyes tapasztalataimat.

  „a szerzetesek egymást tiszteletadásban előzzék meg.”….. türelmesen viseljék el”

Talán ez a legnehezebb a házasság-szerzetében.

A házasságban élőknek nincsen külön cellájuk, mert a cella is közös. Így, ha a fáradtságból adódó ingerültség vagy véleménykülönbség áll elő a házastársak között, azt mihamarabb fel kell oldani. Ha nem megy, -néha van ilyen-, akkor szükség van egy kis visszahúzódásra. Ilyenkor olyan jó pl., hogy haza lehet menni a szülőkhöz. Innen távolabbról nézve magunkat és a párunkat érdekes szabadság-élményben lehet részünk. Most erősödik meg bennünk, hogy a másik mennyire fontos,- hisz már az első este nagyon hiányzik, amikor egyedül mondod a zsolozsma megszeretett, ismerős strófáit- és szinte azonnal megfogalmazódik a szavakkal ritkábban kimondott  hála, hogy Ő van nekem, én neki, és mi egymásnak.

Ezek a rövid távollétek az önvizsgálat, az önismeret és az önnevelés hasznos napjai. Igaz, hogy ez mindennapi feladat, de egy nap csak 24 órából áll. Távolról sokkal tisztábban látjuk a mellettünk élő erényeit, szerethető tulajdonságait. Innen nézve a vélt vagy valós hibák a helyükre kerülnek, már nem dimenzionáljuk túl ezeket.  Imádság fakad a gondolatokból és hála azért, hogy egymást gondoskodó szeretettel tudjuk elfogadni. Ha nagyobb a feszültség nagyon jó lehet egy egyéni lelkigyakorlat, ha kisebb, akkor elég a rokonlátogatás is.

És itt kapcsolódunk a 2. okhoz.

A családtagokhoz elutazva a függetlenség élménye a felelősségteljes odahallgatásban új fénybe kerül.

Felnőtt gyermekeink vannak, gondjaik, örömeik a mieink is, de a terhét már nem kell hordoznunk. Ők a mi nevelésünk, tőlünk megkapták mindazt, amit mi jónak és értékesnek tartunk az életben. A saját életükben adott válaszokkal lehet, hogy egyetértünk, lehet hogy nem, de mindenképpen el kell fogadnunk a döntéseiket. Tudomásul kell vennünk, hogy a gyerekek nem a tulajdonaink, csak ajándékba kaptuk őket, hogy gondoskodjunk róluk, neveljük őket, amíg saját lábukra nem állnak. Gyakran éreztem úgy, amikor náluk töltöttem egy kis időt , hogy a verbalitásomat  háttérbe kell szorítanom, mert ők ismerik a mi válaszainkat, és kioktatásnak érezhetik a leggondosabban válogatott szavakat is. És akkor bezáródnak, mint a kagyló. A meghallgatásra van szükségük,  és nekem a jóban való megerősítésre van lehetőségem. Ha valamiben nem értünk egyet, akkor kell a benedeki lelkület, a szerzetesi diszkréció. Nem kell félni ezektől a nem jóváhagyó, vagy visszakérdező válaszoktól sem, hisz ha tudunk nyugodtan, szeretettől indíttatva véleményt formálni, akkor megtettük, amit lehetett. Hogy elfogadják-e amit mondtunk, az már nem biztos, de ez már nem a mi döntésünk. S ha nehéz is néha, bele kell törődnünk, hogy senki sem próféta a saját hazájában, és akkor „csak” az imádság marad, de ez mindig megmarad, hisz „Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek” a szerzetesek.

Egyéb rokonaik :O)

Idős szülők, anyós-após 80-90 év felett!

Hála Istennek, hogy még mind megvannak!

Nem egyszerű a kapcsolat. A szülőknek mindig „kisgyerekei” maradunk, akitől sok mindent várnak.

Először is a meghallgatást. Apróbb-nagyobb testi-lelki bajaikat , gondjaikat azonnal el akarják mondani. Segítséget és megoldást is várnak, hisz te még aktív vagy az ő erejük már fogyóban. Sokszor szeretnék, ha „igazságot tennél” köztük nézeteltéréseikben, vagy egyszerűen, mert máshogy emlékeznek a múltra. Talán ez a legnehezebb. Vezetgetni őket , végső soron Isten felé, mutatva az utat, rávilágítva arra, ami fontos, vagy ami haszontalan, felesleges, netán káros. De az idős embereket inkább a kisgyermekekhez hasonlítom. Beszélni kell hozzájuk, megmagyarázni a számukra problémás dolgokat. Jó példákat keresni és találni azokból az időkből, amikor még fiatalabbak voltak és közösen oldották meg az életük problémáit. Visszafelé vezetni őket, ha kell, hogy Isten szeretete, ami elkísérte életüket nyilvánvaló legyen számukra. Hogy most is Ő  legyen a legerősebb kapaszkodó minden bajukban, s ha nehéz is ez, de éreztetni velük, hogy életük alkonyán egyre jobban Isten felé kell hajolniuk. Erről nekem mindig a Szentírás János levele jut eszembe:”…Mikor fiatal voltál oda mentél, ahová akartál. Demajd ha megöregszel,…”. Itt van az én feladatom, felelősségem, hogy merre vezetem, miről beszéltetem, miben erősítem. Nekem ez, most az elmúlt héten egész jól sikerült. De be kell vallanom, hogy volt, amikor teljesen csődöt mondtam. Ilyenkor igyekeztem a témát lezárni, visszavonulni. S remélni, hogy egy másik alkalommal, talán megfelelőbb időben újra előkerülnek ugyanezek a problémák, s talán jobban megtalálom a megfelelő szavakat.

Be kell vallanom Nektek, hogy ezek a kudarcok, tépelődések gyakran megviselnek. Minél fáradtabb vagyok mentálisan, annál jobban. Nagyon sokáig foglalkoztat a tehetetlenségem. Ilyenkor Gyökössy Bandi bácsi írása jut eszembe, amiben a „bemosakodás-kimosakodás” fontosságáról ír. Ahogy múlik az idő felettem is, érzem és tudom, hogy az imádságra egyre jobban szükségem van.

”Ha nem tudok ezektől elszakadni állandó feszültségben élek. Imádságom egyúttal kikapcsolódásom eszköze is. Benne tapasztalom meg, hogy….egész életem Isten kezében van, és nem aggodalmaskodom, mert azt is tudom, hogy nem minden függ tőlem.”- írja Várszegi Asztrik főapát úr.

És ez fokozottan vonatkozik a testvérekre.(Három van belőlük, hét gyerekkel és két unokával)

Mivel nagyon távol kerültünk egymástól, más városban sőt más országban, életükre csak áttételes hatásunk lehet. Ez a hatás, a példa, az ahogyan élünk.

A testvéreimmel vannak vitáim, hisz mi egészen másképpen élünk, mint ők. Van amelyiküknek fogalma sincs arról, hogy mi oblátusok vagyunk. Sokszor megdöbbentő dolgokat tapasztalok velük kapcsolatban, akikkel együtt nevelkedtem, mindnyájan ugyanazt kaptuk értékrendként a szülői háztól.

De itt még nehezebb az okos, indulat nélküli beszéd, hisz az élethelyzetek annyira mások, az erre adott válaszok olyan különbözőek, hogy mindegyikről külön könyvet lehetne írni.

De tudom életünk, szavaink és tetteink, ha akarjuk, ha nem, példa mindnyájuk előtt. Ez a mi felelősségünk, ez az, amivel, mint a talentumokkal, majd el kell számolnunk.

Nem zárkózunk el a családok öszekapcsolásától, hisz

nyolc keresztgyermekünk van. Igyekszünk velük tartani a kapcsolatot, ha lehet, ha ők is akarják. Ma, amikor az interneten percek alatt jönnek-mennek a mondatok, van is rá lehetőség. De mivel már ők is lassan mind családot alapítanak, marad a gyermekeinkkel szembeni viselkedési minta. És nem is mindig hiábavaló:

Egyik keresztlányunk, húgom leánya, akinek az esküvője egy hét múlva, lesz szó szerint ezt írta egy elég éleshangú, kritikus levelem után:

„Én olyan házasságban akarok élni, mint Te a Keresztapuval.” Ez a legnagyobb elismerés, amit mostanában kaptunk.

Kívánom, hogy a Ti életetekre is mondjanak igent hangosan, de lehet hogy csak gondolatban a körülöttetek élő családtagok!